Vallomás

 Megrázó/horrorisztikus tartalom, 18 éven aluliaknak nem ajánlott.

 Álmosan, kócosan battyogok ki szobámból ezen a csodálatos karácsonyi reggelen. Marc ébresztett fel, aki egy hatéves izgatottságával közölte velem a nyilvánvaló tényt, hogy karácsony reggel van, várnak ránk az ajándékok. Szívesen leütöttem volna, de az ünnep szellemében mellőztem az erőszakot, helyette inkább a fejünkre húztam a paplant és valami „haggyá még aludni” szerű morgás hagyta el álomtól még nehezen mozgó ajkaimat.
Na igen, drága egyetlenem, már egy hete nálunk van és nyaral, de nekem pár napja még vizsgáim voltak, így az utóbbi napokban úgy néztem ki, mint valami zombi, akin átment egy úthenger. Arra is képtelen voltam, hogy Marc jelenlétét kellően értékeljem, aki Londonból utazott ide, hogy a családját mellőzve velem töltse a szeretet ünnepét.
Hozzá bújtam, de ő erősen tolt el magától és mindenféle kedvességgel próbált rávenni arra, hogy dobjam le magamról a meleg takarót és menjek ki a hidegbe. Valamit tiltakozhattam, mert semmi helyzetváltozás nem történt egyhamar. 
Mindegy, a lényeg, hogy valahogy mégis sikerült kirángatnia engem az ágyból, pedig erősen kapaszkodtam a matracba. Ez tehát a magyarázat arra, hogy reggel nyolckor pizsamában és köntösben botladozom le a lépcsőn, miközben a nappaliból felszűrődnek húgaim izgatott kiáltásai. Amint leértem a földszintre, anyám a konyhából kiáltott ki értem. Nem tudom, hogyan csinálják ezt az édesanyák, biztos van valami hatodik érzékük arra, hogyan idegesítsék fel legjobban gyermekeiket. Mindegy, karácsony van felkiáltással bementem hozzá, és fáradt mozdulatokkal segítettem a gofrisütésben, a kakaó elkészítésében és terítésben.
A karácsony vértanújának nevezhetnének ki. Nem, nem túlzás. Próbált már valaki úgy végigmenni egy konyhán, törékeny tányérokkal karjaiban, hogy közben két őrült csaj rohangál körülötted, hogy „ne mááá, előbb nyissuk ki az ajándékokat”? Ha igen, akkor mindenki tudja, mire gondolok. Basszus, ők is vannak húsz évesek, mégis úgy viselkednek, akár az ovisok. Marc-kal egyetemben, aki izgatottan próbált nekem segíteni, hogy hamarabb bonthasson ajándékot. Mind megőrültek.
Csak két tányért ejtettem el húgaim miatt, amiért anya nem is szidott le, hiszen ma karácsony van. Talán ilyenkor kellene egy csomó hülyeséget csinálni, mikor elnézők a szülők.
Apa a gofrisütővel babrált valamit, mi meg végre asztalhoz ültünk, hogy belekezdhessünk a reggelibe.
- Kedvesem, ülj már le – szólt anya apára.
- Várj, megjavítom ezt – morgott vissza az érdekelt.
- De így is működik drágám, gyere inkább reggelizni – könyörgött a felesége.
- Pillanat – válaszolt a kedves férj.
Igen, az apám néha fura.
A lányok és Marc is őrült sebességgel lapátolták magukba az ételt és azelőtt fejezték be a reggelit, hogy én megittam volna az első csésze kakaómat. Talán nekik kellett volna összejönniük, majd szólok szerelmemnek, hogy rossz párt választott magának, nézek mosolyogva a velem szemben ülő kócos srácra.
- Mit somolyogsz? – kérdez rá jókedvem okára Marc.
- Karácsony van – válaszolok, magamnak tartva meg a valódi okot.
- Ismerlek, te boszorkány, ne hazudj – rázza meg fenyegetően mutatóujját, majd feláll és megkerülve az asztalt mögém sétál.
- Ma reggel még nem tűntél valami lelkesnek az ünnepet illetően – suttogja fülembe, majd aljas módon, hátulról támadva csikiz meg. Szerencse, hogy addigra letettem már a bögrémet, mert mostanra tele lennék barna folyadékkal. Kapálózva, őrülten nevetve próbálok Marc ujjai elől menekülni. Végül elengedem magam, hogy súlyom rántson le a székről, majd az asztal alatt négykézláb menekülve jutok el a nappaliig, ahol üldözőm utol is ér. A család követett minket, mindenki végzett a reggelivel rajtam kívül, így úgy döntöttek ideje kimenekíteni a fa alól szegény árva ajándékokat.
- Héé, én még nem is ettem semmit – tiltakozom felháborodottan, mire Marc gonosz, kárörvendő mosolyt enged meg magának.
- Pedig lett volna rá időd, kicsim – válaszolt anya vidáman.
Na szép, visszavonom, hogy karácsonykor jófejek a szülők. Mindenkit megőrjít ez az ünnep, vagy csak én nem vagyok normális? Mindegy, le lettem szavazva, ajándékbontás következett, mely nálunk teljes káosszal egyenlő. Mindenki rávetette magát szegény fára, hogy egymást lökdösve juthassanak hozzá az őket megillető kicsiny csomagocskákhoz. Persze Marc kerül ki hamarabb a sűrűjéből, kezében első ajándékával, melyet tőlem kapott. Kíváncsian bontja fel a csomagot – jobban mondva tépi – , én pedig reakcióját lesem szemem sarkából. Annyit szöszöltem a könyv elkészítésével, nagyon reméltem, hogy tetszeni fog neki. A legjobb, legviccesebb e-mailjeinket gyűjtöttem össze, és illusztráltam fotóinkkal, majd be is köttettem. Izgatottan lestem, ahogyan lapozgatja a kezében tartott könyvecskét, néha hangosan felnevet, fejét rázza. Szüleim figyelme is rá irányult, immár húgaim nyugtatása helyett, kíváncsian próbáltak rájönni arra, mit is kaphatott Marc, aminek ennyire örül. Én büszkén fordultam vissza saját ajándékaimhoz, de alig nyúltam az elsőhöz, erős karok öleltek át.
- Köszönöm, nagyon szép ajándék – motyogta, majd maga felé fordított és megcsókolt. Na, ebben a pillanatban éreztem úgy, hogy valóban karácsony van.
Marc előre nyúlt egy apró ajándékért, mely a sok nagyobb között majdnem elveszett.
- Ezt bontsd ki – nyomta a kezembe mosolyogva.
Kíváncsian tekintettem Marcra, majd a kezemben tartott piros csomagoló papírral takart meglepetésre, és megint a szerelmemre. Mi lehet a dobozban? 
Ami az ajándékbontást illeti, ebben is különböztem családom többi tagjától. Nem vetettem rájuk magamat, mint aki évek óta nélkülözik, hanem megfontoltan vettem őket kezeimbe és először azt próbáltam kitalálni, mit is rejthetnek. Ebben az esetben azonban tanácstalannak bizonyultam, ugyanis túl kicsi volt ahhoz, hogy CD legyen, márpedig Marctól én mindig zenét kaptam. Talán egy MP3, vagy valami ilyesmi.
- Nyisd már ki – unszolt a párom, így hát nem nyújtottam tovább a pillanatot, óvatosan lefejtettem a papírt. A fa alá dobtam a szemétnek nyilvánított piros csomagolást, és tenyeremre néztem, melyen egy apró fekete doboz pihent. 
Oké, ezt nem hiszem el, ez tényleg az, aminek gondolom? Valószínűleg elég bamba képet vághattam, mert Marc felnevetett, és már nyúlt is volna előre, hogy helyettem nyissa fel a doboz tetejét, mikor a bejárat felől az ünnephez egyáltalán nem odaillő hangok térítettek magamhoz.

Apám idegesen ugrott fel és rohant az előszobába, hogy megnézze mi okozta a zajt, melyről mind sejtettük mit is jelent: valaki erőszakosan hatolt be otthonunkba. Ijedten néztem Marcra, aki karon ragadott és maga mögé taszított. Az én kezem erősen szorította a piciny ékszertartó dobozkát, mintha ezen múlna minden.
Apa ekkor hátrálva és botladozva tért vissza a nappaliba, egy gyanús alak társaságában. Oké, itt valami tényleg nincs rendben. Amy és Fanny egyszerre sikoltott fel, mikor meglátták a félelmetes idegent, anya apámhoz sietett, hogy magával húzza a szoba belseje felé, én pedig görcsösen szorítottam ajándékomat, és rémülten tekintettem az előttem álló Marcra.
Na nem, ilyen csak a filmekben van, hogy karácsonykor letámadnak egy családot, a valós életben nem történnek ilyenek, biztosan csak rémálom az egész. 
Anya leültette a lányokat és nyugtatgatni próbálta őket, apa Marc mellé állt, én rettegve figyeltem a férfi teljesen nyugodt mozdulatait.
- Kérem, kérem... Semmi okuk az aggodalomra. Ha mindannyian megnyugodtunk, elmondom, miért jöttem, s gyorsan végzünk is az egésszel. De mindenek előtt... ennyien vannak, vagy esetleg van valaki még az emeleten? – kérdezte végignézve rajtunk.
- Miért érdekli ez magát? – próbált apám bátornak mutatkozni. Szívesen kértem volna, hogy fogja be, legalább most az egyszer, hiszen nem segít, ha visszapofázunk neki. Adjuk meg neki amit akar, pénzt és ékszereket, és hadd menjen, próbáltam gondolataimat apám fejébe szuggerálni. 
A férfi nem válaszolt neki, csak gombolgatta azt a ronda kabátját. Ne már, miért veszi le? Ugye nem tervezett hosszabb látogatást? Mi van, ha… nem, biztosan csak beteg és eltévesztette a házat, vagy valami ilyesmi. Igen, csak erről lehet szó, mi másról? Segítségre szorul, kedvesnek és megértőnek kell lennünk vele, próbáltam magam meggyőzni, habár lelkem mélyén éreztem, nem ússzuk meg ennyivel.
Sejtésem beigazolódni látszott, mikor a férfi levonva a logikus következtetést - hogy valóban csak ennyien vagyunk - a figyelmünket kérte. Úgy nézett ki az egész, mint valami groteszk bűvész bemutató, egy nagyon bizarr, nagyon félelmetes mutatvány. Ujjaim Marc kezét keresték, és meg is találták, válaszul biztató szorítást kaptam. Nem éreztem tőle magam jobban, félelmem egyre csak nőtt, ahogy tekintetemmel a férfi mozdulatait követtem.
- Mit akar tőlünk? – szólalt meg megint apa. Ó Istenem, miért nem tud csendben maradni?
- Kérem, Mr. Logan, üljön le...  - Miért csinálja ezt? Miért kínoz minket ezzel a nyájas viselkedésével, mikor pontosan tudatában van annak, hogy tisztán látjuk, nem baráti szándékok vezérelték hozzánk? Mire jó ez neki? Mit akar tőlünk?
A kérdések egymás után tűntek föl zaklatott elmémben, semmi koherens gondolat nem állt mögöttük, automatikusan ismétlődtek bennem, akár egy elromlott játék baba csúf hangja, mikor lemerült az elem. Képtelen voltam tisztán gondolkozni, mikor magamon éreztem a tekintetét. Testemet a félelem és a felgyülemlő, le nem vezetett adrenalin uralta, mozdulni sem bírtam, miközben egyre nehezebben vettem a levegőt.
 - És maguk is, kérem, foglaljanak helyet. 
Mikor a férfi arra kért minket, üljünk le, apám gúnyosan horkantott, de nem tudott ellenállni anya hirtelen jött mozdulata ellen, mely a kanapéra rántotta őt. Marc hátrált, így kényszerítve engem is mozgásra, egészen addig, míg bele nem botlottam a fotelbe. Szerelmem nem mozdult előlem, próbálva elrejteni a betörő tekintete elől, mindig a szépségem miatt féltett. Úgy tűnik, azt gondolja, ha nem látnak jól, akkor már nem is akarnak majd bántani. Nem tudtam, hogy ez bejön-e, mindenesetre nem panaszkodtam, amiért ilyen lelkes védőangyalt küldött le nekem Isten.
- Órákat beszélhetnék a miértekről, de nem akarom sem magam, sem Önöket untatni. Szóval kezdjünk rögtön hozzá, s nagyon figyeljenek, csak egyszer mondom el az egészet... – kezdett bele a magyarázatába a félelmetes idegen, majd kezeit összecsapva, nyomatékosította kérését.
A tapsra mindenki rándult egyet, hiszen a csendes szobában olyan hangosnak hatott, akár egy lövés. Legalábbis számomra olyan volt, pedig valójában sosem hallottam fegyverdördülést. Tekintetemmel nem tudtam elengedni a férfi alakját, olyan voltam, mint akit hipnotizáltak. Végignéztem, ahogy a karácsonyfához sétált és leszedte az egyik habcsókot, melyet anya sütött. Ne tudom, miért kavart fel annyira ez a mozdulata, de ahogy szájába vette az édességet rosszul lettem. Valamiért úgy éreztem,  ezzel a tettével, sokkal inkább betört hozzánk, mint az ajtó betörésével. Átlépett valami láthatatlan határt, mely elválasztja a magánszférát a közöstől, beletaposott az életünkbe. Nem tudom, hogy mások is így érezték-e, mert egyszerűen képtelen voltam feléjük fordulni, mintha ezzel ártottam volna nekik.
Következő mondataitól majdnem elájultam. Játszik velünk, számára ez az egész rohadt mulatságos, mi pedig szenvedjünk. Olyan szívesen vágtam volna hozzá a legdurvább káromkodásokat, de a félelem lebénított. 
- Azt szeretném, ha először is mindannyian bemutatkoznánk, és esetleg pár szóban jellemeznénk magunkat, csakhogy jobban megismerjük egymást mielőtt... Na, de ezt majd csak utána! – lépett közelebb kuncogva a kandallóhoz, és a piszkavasat kezébe véve, szépen elrendezgette a tűzifát.
Azt akarja, hogy… hogy mutatkozzunk be – ébredtem rá mondatainak értelmére. - Ez nem normális, ez az ember teljesen beteg. Persze senki nem szólalt meg, ez egyszer apám is csendben maradt, valószínűleg elképedésében. Talán felfogta végre a helyzet súlyosságát, talán rá is hatott már az idegen különös kisugárzása.
Minden mozdulatát különös figyelemmel kísértem, és be kell valljam, nem nyerte el a tetszésemet, hogy  kezébe került a piszkavas. Eddig legalább fegyvertelen volt, most viszont… Lassan engedtem ki a levegőt megkönnyebbülésemben, mikor megfordulva a tűzben hagyta azt, bár ez az állapot csak addig tartott, míg meg nem szólalt. Azt hiszem, ekkor nyertem vissza testem fölött az uralmat, mert kétségbeesetten fordultam a szüleim felé, akiknek ijedt tekintete még inkább megrémisztett.
- Akkor elkezdem én... Jack vagyok, Wimborne-ban születtem, és hatuk közül csak az egyikük fogja túlélni ezt a reggelt – kezeit háta mögé csapva sétált vissza a nappali bejáratához, hogy egy újabb habcsókot emeljen le a fáról.
A mondatok hatására fordultam csak el anyám határozott tekintetéről. Fel fogja áldozni magát, ha kell, ismertem fel ámulattal. Mindig is csodáltam anya bátorságát, mindig is olyan szerettem volna lenni, mint ő.
A férfi felénk fordult, miután újabb habcsókot tömött magába és… rám nézett. 
Hozzám beszélt? Istenem, semmit nem értettem abból, amit mondott. A fülem zúgott, a fejem hasogatni kezdett, nehezen kaptam levegőt. Azt hiszem, még valami ijedt nyikkanásszerű hangot is kiadtam, mikor rájöttem, hogy nekem kéne most megszólalnom. 
Magamon éreztem húgaim tekintetét, anyám bátorító szorítását karomon, Marc idegességét, amiért pont engem pécézett ki magának ez az őrült állat.
- Hagyja bé… - próbált megvédeni a szerelmem, de karon ragadtam. Rám nézett, és én a tekintetemmel próbáltam őt csendre bírni. Mikor megbizonyosodtam arról, hogy nem fog közbe szólni, ijedten fordultam Jack felé.
- Én… engem Kaithlynnek hí… hívnak – kezdtem el a bemutatkozást. – Húsz éves vagyok és… és régészet… régészet szakra járok.– Nehezen jöttek számra a szavak, többször is neki kellett futnom, hogy remegő ajkaim közül kipréseljek valami értelmes hangot. Mit akarhat tudni rólam egy ilyen beteg állat? Nem jutott eszembe semmi, így csak néztem őt remegve, remélve, hogy ennyivel beéri.

Elfordult, tekintetét következő áldozatára emelve. Megnyugodtam. Fogalmam sincs hogyan lehetséges ez, de valóban úgy éreztem, hogy mázsás súlyokat vesznek le mellkasomról. A hasonlat rossz, mégis azt mondanám olyan, mint a vizsga utáni megkönnyebbülés, még ha rosszul is sikerült. A tudat, hogy túl vagyunk a nehezén, hogy most már vége.
Nem gondoltam volna azonban, milyen gyorsan képesek egymást váltani az érzéseket. Mikor Jack Marchoz fordult, ideges lettem, fenyegetése után egyenesen felfordult a gyomrom. 
- Téged hogy hívnak?
- Marc... 
- Nos, Marc ... ha még egyszer olyan hülyeségre adnád a fejed, hogy ellenkezni próbálsz velem, akkor Kaithlyn meghal. A szemed előtt tépem ki a szívét és etetem meg veled... Megértettük egymást?
Szavai olyan képeket keltettek életre bennem, melyeket reméltem, hogy soha többé nem látok. Szerelmem nem válaszolt, azonban megfeszülő állkapcsa sok mindent elárult érzéseiről. Nagyon reméltem, hogy nem csinál semmi hülyeséget, nem csak a magam épségért aggódva, hanem az övéért is.
Amy és Fanny a pánikroham szélén álltak, anya próbálta megnyugtatni őket, de hiába. Apa csak ült, egyenes háttal, tekintete hihetetlen feszültségről árulkodott, valószínűleg nehezen fogta vissza magát attól, hogy ráugorjon zaklatónkra, csak miattunk nem tett semmit.
Tekintetemmel követtem Jacket, amint felé fordult és nagyon reméltem, hogy a tehetetlenség okozta düh ellenére képes lesz neki válaszolni. Szinte sziszegte a válaszait, mérgesen tartva a szemkontaktust a farkasszeművel. Igen, olyan tekintete volt, mint az állatkerti farkasoknak, csak sokkal kegyetlenebb. Talán ezért féltünk tőle, annak ellenére, hogy semmi fegyvert nem láttunk nála, képesnek éreztük arra, hogy puszta kézzel öljön, ha okot adunk rá.
Nem mozdultam, szoborrá merevedve figyeltem, ahogy anyám bátran bemutatkozik, hangsúlyából teljes nyugodtságot és magabiztosságot lehetett érezni, aggódó tekintete azonban elárulta mennyire féltett minket ettől a szörnyetegtől.
Az ikrekkel már nem volt könnyű dolga, hiszen alig voltak képesek értelmes szavak kiejtésére. Jack közeledésére mindketten sikoltással reagáltak, mire én lehunytam szemeimet félve a dobhártyaszaggató hangokra adott választól. Szerencsére egyiküket sem bántotta, és viszonylag elégedetten foglalt helyet dohányzóasztalunkon.
Mindenki őt nézte, lesve minden mozdulatát, figyelve minden szavára. Hogy miért nem támadtunk rá egyszerre, azt nem tudom, hiszen többségben voltunk, mind felnőtt emberek, erősek és egészségesek, ez a lehetőség azonban fel sem merült bennünk.
- Tudom, milyen nehéz lehetett maguknak, de köszönöm a bizalmukat. S kérem, akkor is bízzanak bennem, amikor azt mondom, hogy egyikük túl fogja élni ezt a szörnyűséget... ötük pedig annak az egynek a keze által hal meg, aki képes mindenre a túlélésért. Szóval, ki akarja kezdeni a játékot és kacagást? – nyújtotta felénk a zsebéből elővett pillangókést. Szavait rövid szünet követte, majd apám, anyám és Marc egyszerre kezdtek el tiltakozni.
- Maga megőrült? Szó sem lehet róla – kiabálta apám.
- Vigyen el engem és öljön meg, csak ne bántsa a gyermekeimet - könyörgött anyám.
- Senki nem nyúlhat Kaithlynhez – morgott fel Marc.
Az ikrek egymásba kapaszkodtak, olyan erősen, mint ha fizikai kontaktus tartotta volna őket életbe, Amy sikított, Fanny zokogott. Én pedig megkövülten ültem egy helyben, mozdulatlanul, arcomat könnyek borították, azt sem tudom mikor kezdtem el sírni.
Anya, apa és Marc időközben megegyeztek, és üzletelni próbáltak Jackkel, de én tudtam, hogy hiába teszik, nem fogja meggondolni magát.
- Öljön meg minket, de hagyják ki belőle a lányokat – mutatott apa magára, anyára és Marcra. Többször is elismételték ezeket a mondatokat, dühösen, könyörögve, követelőzve.
Tekintetem a késre esett. Élni akartam, de nem ilyen áron… Ki tudja, talán anyáék meg tudják győzni őt… talán… talán nem nekem kell megtennem, gondoltam, egyre távolabb kerülve a valóságtól. Érzéseim összekuszálódtak, ha akkor kérdeztek volna, talán a nevemre sem emlékeztem volna. Húgaim sírása, anyám könyörgése, apám és Marc felháborodása jutott csak el tudatomig. Legyen már vége… azt akarom, hogy vége legyen…
Néztem a kést, csak néztem és néztem.
- Cserét ajánlanak egy ilyen kiszolgáltatott helyzetben? Fordítsuk meg a dolgot! Öljék meg egymást, majd magukat, és mentsék meg a lányokat... Nincs az kőbe vésve a szabályzatban, hogy annak a legnagyobbak a túlélési esélyei, aki először súlyt le. Viszont egy dolog mindenképpen benne van feketén-fehéren: ha valaki nem határozza el magát, ha hatuk közül egyikük sem szánja rá magát az ölésre, akkor mindannyian meghalnak. Kezdve az ikrekkel, aztán Marccal, Kaithlyn, a felesége és végül maga... – biccentett apám felé, majd – miután a pengét az asztalra helyezte - másik zsebéből cigarettát vett elő, melyet gátlástalanul meggyújtott, hogy élvezettel szívhassa magába a szegfű illatú füstöt. Türelmetlenül tekintett ránk, majd vissza az asztalon pihenő késre, melyet újból a kezébe vett.
- Sürgessük meg egy kicsit a dolgot... Ebből a cigarettából még lehet jó hét-nyolc slukk, talán kicsivel több is, de amikor elszívom, amikor a kandallóba dobom a csikkjét, akkor vagy legalább az egyikük már halott lesz, vagy ... de reméljük a legjobbakat... – nyújtotta felénk újfent a gyilkos eszközt.
Mintha szívdobbanásaimat hallottam volna, úgy lüktetett a fejem. Valamiért nagyon fájt a bal kezem, de nem néztem le, hogy lássam, mi okozza a kellemetlen érzést. Csak néztem, ahogy a kés újra Jack kezébe került, majd vissza az asztalra és megint a kezébe. Olyan volt ez, akár egy ördögi tánc, a penge követte az ujjak parancsoló mozdulatait, ahogyan egy nő a férfit egy lassú keringőben.
Környezetem hangjai eljutottak hozzám, csak képek nem társultak, hiszen ha a rettegett tárgy el is tűnt szemeim elől, elmém képét a szemeimbe égette.
Hallottam, ahogyan családom könyörgését pár szóval söpri el a szörnyeteg, húgaim hisztérikus zokogása sem hagyott alább, talán Marc volt az egyetlen, aki elcsendesedett. Jack ajánlata mindenki számára elfogadhatatlannak tűnt, nem érezték magukat képesnek az ölés ösztönös tettére. Anyám, ki olyan szívesen áldozta volna fel magát gyermekeiért, nem tudta a kést maga ellen fordítani, mástól viszont szívesen fogadta volna a felszabadító halált. Apám hasonlóképpen állt hozzá, bár legszívesebben az őrült állat szívét döfte volna át a pengével. Marc… ő csak állt, várt és neki csak az számított, hogy én túléljem. Nem érdekelte őt a családom, sem a saját élete, csakis az enyém. Igazi hős… és idióta, de én ezért is szerettem belé, jobban ismerem őt saját magamnál. Képes lesz megölni a szüleimet, hogy engem megmentsen.
A húgaim? Nem is vagyok biztos abban, hogy bármit is felfogtak a történtekből. Összeölelkezve zokogtak, nem néztek sem rám, sem anyáékra, sem a gyilkosra. Semmit nem láttak már semmit nem is hallottak.
Én? Én ültem és bámultam Jacket és a kést. Könnyeim megállíthatatlanul folytak, ahogy számoltam, talán a gyilkossal együtt.
Egy.
Senki nem mozdult a kés felé, mindenki szoborrá meredve bámulta a kinyújtott kezet.
Kettő.
Csak az ikrek zokogása töri meg a szobára ereszkedett súlyos csendet.
Három.
Mi lesz, ha senki nem tesz semmit? Mind meghalunk. Erre a gondolatra mellkasom sűrűbben kezdett emelkedni, bár levegő nem érkezett a tüdőmbe.
Négy.
Fuldoklom, tennem kell valamit. Én nem bírom tovább ezt az egészet. Csak legyen már vége, akárhogy is, csak hagyják abba.
Öt.
Torkom összeszorul, a fejem egyre erősebben lüktet, már nem hallok semmit, a kés képe minden érzékszervemet betölti, mintha a fejem csak azzal lenne tele.
Hat.
Miért nem mozdul senki?
Hét.
Felálltam. Akár egy robot, egy automata, nem én uraltam a testemet, hanem valami ismeretlen erő. Nem érzékeltem semmit, csak a felszabadítást ígérő penge lebegett szemeim előtt. Botladozva, erőtlenül léptem egyre közelebb és közelebb a veszélyhez, nem gondolva arra a lehetőségre, hogy megölhet. Már csak pár méter választ el minket – két szörnyeteget – egymástól. Marc meg akart állítani, de nem hagyhattam, hogy magára vállalja az egészet, csak hogy engem megmentsen. Leráztam magamról a kezét, majd a késért nyúltam.
Olyan nehéznek hatott és egyszerre mégis olyan könnyűnek. Egy ideig csak tartottam, megforgattam ujjaim között, fogást keresve rajta, majd levegőbe suhintottam vele. Fogalmam sem volt arról, hogy mit miért teszek, egyszerűen csak próbálgattam a kést, mint valami sporteszközt, melyről használat előtt megbizonyosodunk, hogy működik.
Maszatos arccal, még mindig köntösben és kócos hajjal álltam a szoba közepén. Talán beszéltek hozzám, talán Jack sürgetett, lehet, hogy a húgaim könyörögtek. Nem tudom. Nem hallottam. A pengére néztem, majd először kereszteztem édesanyám tekintetét. Szája mozgott, de szavai nem jutottak el a tudatomig. Tekintete nem tűnt rémültnek, elfogadta sorsát, biztatott is arra, hogy tegyem meg. Közelebb léptem hozzá, ő meg a földre ült. Talán nem akart nagyot esni, vagy attól félt, nem érem el rendesen, hiszen én voltam a család legalacsonyabb tagja.
Nem tudom, miért pont a nyakát vettem célba. Talán megmaradt valami a biológia órák tananyagából, arról hol találhatóak az ütőerek, hogy a gége átszúrása lehetetlenné teszi a kiabálást. Nem tudom, csak meglendítettem a karomat és a szobát vér árasztotta el. Minden vörös lett, mintha az egész nappalit befedte volna.
Ekkor apám felé fordultam, aki addigra már anyám mellett térdelt és elképedve bámulta üres tekintetemet. Megismételtem a korábbi mozdulatot, de csak felületi sérülést okoztam, mert a férfi az utolsó pillanatban elmozdult. Összeráncolt szemöldökkel céloztam újra, ezúttal sikerrel.
„Csak legyen vége, csak legyen már vége”, ismétlődött megállás nélkül a kétségbeesett kiáltás. Üvölteni szerettem volna, hogy fogják már be, hiszen mindjárt befejezem, de a torkom kapart, mintha rekedt lettem volna.
Húgaim felé fordultam, akik egymásban kapaszkodva próbálták túlélni a vihart. Csak legyen vége. Újabb suhintás és valamelyikük már vérben úszott. A másik felé fordultam, de ekkor tekintetem találkozott egy esdeklő, könnyes szempárral. Kezem megállt a levegőben, valami nem hagyta befejezni a mozdulatot. Rózsaszín cseppek hullottak a húgomra, szüleim vére és könnyeim keveréke. Azt hiszem sikított, szája tátva, tekintete rémült, szerettem volna megnyugtatni, hogy minden rendben lesz, mindjárt abbamarad, nem fog többé fájni, de már mozdulni sem bírtam. Fáradtnak éreztem magam, mindenre képtelennek.
Csak legyen már vége, kérem, csak legyen vége.
Különös, durva érintések, melyeknek eredetét nem tudtam volna meghatározni. Csak bámultam a magam előtt ülő rémült lányt, aki érthetetlen okokból még mindig halott testvérében lelt támaszt, testében kapaszkodott, ahogyan csak bírta. Életben és halálban egyaránt elválaszthatatlanok, futott át egy kósza gondolat elborult agyam egy sötét szegletén.
Ekkor egy különös hang tört magának utat az elmémet körülvevő ködön át, egészen ép eszem utolsó foszlányáig. Meg kell halnia, Amynek meg kell halnia, suttogta bennem egy hang, mely már inkább hasonlított a sajátomra, mint az idegenére. Amy… Ismerős név, valahol mintha már hallottam volna. A kanapén fekvő lányra néztem, majd újabb lendületet vettem, de ezúttal már semmi nem állított meg. Pengém átszelte a köztünk lévő távolságot és a pityergő lány mellkasába lelt otthonra. Könnyű volt, mintha vajba szúrtam volna a kést, a penge valószínűleg két borda között hatolt át a húson.
- Jó kislány... – hangzott mögülem a bársonyos hang. Jack felé fordultam, magamba szívtam dicsérő szavait, elmélyedtem tekintetének elégedettségében. Jól tettem, így kellett lennie, így volt a legjobb. Szükségem volt az elismerésre, hogy tudjam, amit tettem hasznos és szükséges volt. 
Különös ízt éreztem nyelvemen, só és vas keverékét, melyről nem értettem pontosan hogyan is került oda. Nyeltem egyet, de valahogy megtapadhatott nyelvemen és ízlelő szemölcseimben a különös fémes íz.
Ekkor megfordított, elszakítva engem helyeslő tekintetének nyugtató hatásától és egy földön fekvő férfi felé irányított. A srácnak vérzett a feje, valahogyan beverhette, vagy esés közben üthette be. Engedelmesen sétáltam oda, vérben tocsogó lábam cuppanós hangokat váltott ki, mintha a vörös tócsák csókolták volna talpaimat.
Lassan térdelek le mellé, vonásai ismerősek. Tekintetem végigsimítja arcát, és a köd elszáll, emlékek ezrei tódulnak be és foglalják el agyam minden zugát.
Ekkor nyilallást éreztem bal kezemben, fájdalmas kiáltás hagyta el ajkaimat, mikor Jack kitépett onnan valamit. Egy fekete dobozkát tartott a kezében, melyet fel is nyitott, majd szerelmem mellkasára dobott. A gyűrű eszembe juttatta a karácsonyt. Karácsony? Hiszen azóta egy örökkévalóság telt el, nem csoda, hogy nehezen emlékeztem vissza rá.
Halk nyögés és szerelmem már nyitott szemmel mered maga elé, majd lassan felém fordítja az arcát.
- Marc… - hangom rekedt, könnyeim mellkasára csöppennek, de ő nem mozdul, csak mosolyog. Szemében nem látni csalódottságot, sem megrovást, de rosszalló szavak sem hagyják el ajkait. Csak nézünk egymásra, mint akik otthonra találtak. Ez az állapot azonban nem tarthatott sokáig, Jack szavai megtörték a varázst és újból ott térdeltem a legrosszabb rémálmom közepén. 
- Mit válaszoltál volna neki? Hadd tudja meg, mielőtt meghal...
Véres kezeimre néztem, majd Marc tekintetét kerestem, mely bátorított arra, hogy tegyem meg, amit kell, ne törődjek az őrült szavaival. A kérdés azonban bogarat ültetett a fülemben és az agyam próbálta feldolgozni jelentését. Mire mit válaszoltam volna? Nem értettem miről van szó. A gyűrűre néztem, majd Marcra, aki várakozón figyelte ajkaimat. Ekkor sikerült összekapcsolnom az ékszert definíciójával, és értettem meg a válasz jelentőségét.
Boldogok lehettünk volna együtt, elvégeztük volna az egyetemet, összeházasodtunk volna, született volna egy rakat gyerekünk. Szerettem ezt a srácot, kiskorom óta szerettem. Most valamilyen érthetetlen módon azonban sokkal fontosabbnak tartottam saját életemet az övénél.
Élni akarok, gondoltam egyre elkeseredettebben.
- I… Igent mondtam volna – suttogom rekedten, majd a boldogan mosolygó fiú mellkasa fölé emeltem a kést, megvártam, míg lehunyta szemét és teljes erőmből sújtottam le rá.
- Vége van, végre vége – lehelem a szavakat megkönnyebbülten, Marc mellkasára hajtva fejemet.
- Nem Kedvesem, most kezdődik csak igazán...
Hallottam szavait, de nem voltam hajlandó elhinni őket, hiszen akkor mi értelme lett volna annak, ami történt. Nem foglalkoztam vele, egyszerűen csak élveztem a testemet elárasztó nyugalmat, hogy immár nincs mitől tartanom. Csak Marc nedves mellkasa és én, semmi más nem létezett, sem a vér, sem a ház, sem Jack. Nem lehetett valóság, nem történhetett meg. 
Álmosnak éreztem magam, biztos voltam abban, hogy akár ebben a kényelmetlen pozícióban is el tudnék aludni. Lehunyt szemmel, ajkaimon halvány mosollyal köszöntöttem az édes álmot, az alvás által nyújtott menekülési lehetőséget. Már láttam magam előtt mosolygó családomat, már majdnem elértem Marc izmos, szerelmet ígérő karjait, mikor kínzó fájdalom járta át testemet. Mintha gócpontja a nyakamnál lett volna, onnan terjedt el egészen a lábujjaimig a hasogató, izmot tépő, ereket összehúzó éles fájdalom.
Hangos sikoltás hagyta el ajkaimat, mikor pár másodperccel később az információ eljutott agyam fájdalomközpontjáig. Összehúztam volna magam, de féltem, hogy a legkisebb mozdulat még elviselhetetlenebbé teheti a kínt, így mozdulatlanul hevertem ugyanabban a pozícióban. Immár csak a fájdalom volt, semmi több. Lebegtem valamilyen időtlen, gravitáció nélküli térben és valaki azzal szórakozott, hogy tűkkel szurkált, pengékkel vagdosott, kalapácsokkal törte össze csontjaimat, eleven megnyúzott és elégette a maradványaimat.
Nem érzékeltem semmit, sem szagok, sem hangok nem jutottak el a tudatomig, így Jack tevékenységei sem. 
Mi a franc történik velem? Ne kínozzanak, kérem, hiszen minden kérést teljesítettem, mindent! Kérem, ne bántsanak, kérem… Könyörögtem, bár azt sem tudom képes voltam-e hangok kiadására, vagy csak az elmémben ismétlődtek a mondatok.

John Walters nyomozó fáradt sóhajjal hajította az asztalra a három éves aktát és a különös vallomást. A család holttesteiről, a lány égési sérüléseiről és a leégett ház romjairól készült képek szétszóródtak, még nagyobb rendetlenséget keltve a régi íróasztalon.
A középkorú férfi tenyerei közé temette arcát, a bűntudat terhe erősen nyomta vállait. Soha nem találták meg azt a férfit, nem volt elég bizonyíték.
Halk kopogás törte meg az iroda csendjét, egy fiatal rendőr lépett be, meg sem várva felettese engedélyét.
- Uram, a kivégzés két óra múlva kezdődik, nem fog odaérni – tájékoztatta a zöldfülű. Walters meg sem szólalt, keze legyintésével adta a srác tudomására, hogy hagyja el a szobát. Miután az ajtó halkan becsukódott, a nyomozó tekintete az asztalra tévedt, az égett arcú, egykor gyönyörű nő képére.
- Bocsásson meg – suttogta, majd felállt, felvette kabátját, kezébe vette esernyőjét és nekivágott a kellemetlen útnak. Három évig havonta látogatta a lányt, reményt adott neki, hasonló esetek után nyomozott, de nem ért el eredményt. Most pedig eljött a búcsú ideje.
- Bocsásson meg.