Ellie és Antony (1. rész)

Egy lány sétált az erdei ösvényen lehunyt szemmel, szája szegletében játékos mosoly bujkált. Nem lesett ki szemhéjai mögül, mégsem botlott meg semmiben, csak ment lassan előre, egyre mélyebben haladva a rengetegben. Nem félt attól, hogy eltéved, nem gondolt mások véleményére, egyszerűen csak jól érezte magát.
Aznap reggel eldöntötte, hogy a két falut összekötő utat csukott szemmel teszi meg. Már kívülről ismerte a járást, hiszen naponta többször is végigment ezen az útvonalon. Szeretett az erdőben bolyongani, a növények illatát mélyen magába szívni, az állatok hangjait figyelni. Most is megállt, hátha hall valami különlegeset, és valóban, ekkor szólalt meg egy kakukk egy közeli fa tetejéről. Csukott szemhéjai mögül, a lány csak színes foltokat látott, mégis pontosan tudta, talán inkább érezte, honnan jön a hang. Arra fordult és erősebben koncentrált. A madár rendületlenül folytatta énekét, amit a kislány lelkesen hallgatott. Egyszer csak valami más, ide nem illő hangra lett figyelmes: emberi léptek közeledtek felé. Nem nyitotta ki szemét, az útnak háttal állva várta, míg a még idegen személy oda nem ért hozzá és meg nem szólította.
- Szervusz Ellie, hát te mit csinálsz?
Éléonore megpördült tengelye körül, fekete haja csak úgy lobogott.
- Szervusz Antony! Épp Little Farmra sétáltam, meg akartalak látogatni titeket, de látom, te
most mész hazafelé. Merre jártál?
- Csak sétáltam egyet a környéken… – majd vidám mosollyal hozzátette, – reméltem, hogy útközben találkozunk valahol.
A lány kicsit elpirult, majd Antony zöld szemeibe nézve válaszolt.
- Hát itt vagyok.
A fiú elmosolyodott és közelebb lépett hozzá.
- Ennek igazán örülök, mert nagyon hiányoztál.
- Ugyan már, hiszen tegnap találkoztunk – válaszolta hitetlenkedve a lány.
Antony mosolya tovább szélesedett.
- Igen, de este nem volt kivel játszanom, unatkoztam.
Éléonore gondolkodva hunyorított.
- Akkor már értem – ragadta meg a fiút kezét, majd  mosolyogva folytatta. – Na de most bepótoljuk, gyerünk!
- És mégis hova megyünk? – kérdezte Antony széles vigyorral az arcán.
- Hova, hova, hát a nagy rétre, Henry már ott vár minket.
- Ez esetben ne várassuk tovább, fussunk.
A fiatalok futásnak eredtek, de Éléonore hamar lemaradt. Egy fejjel alacsonyabb és két évvel fiatalabb volt Antonynál, aki mindig is kiváló futó volt. A fiú hamar észrevette kis barátnője fáradását, ezért megállt, majd amikor Éléonore utolérte, megszólalt.
- Felmászol a hátamra?
- Ugyan már, nehéz vagyok- válaszolt pirulva.
- Elbírlak és így talán még ma oda is érünk.
Éléonore mérgesen nézett rá, mire Antony hangosan felnevetett.
- Na gyerünk kislány, mássz fel.
A lány sértődötten rázta meg a fejét.
- Ugyan már Ellie, ne mondd, hogy megsértődtél. Igazán nem akartalak megbántani. Na, kérlek – nézett rá könyörgő tekintettel, mikor a lány orrát felhúzva elfordult tőle. – Bocsáss meg.
Éléonore sosem tudott sokáig ellenállni a fiúnak és Antony bűnbánó tekintete úgy hatott rá, akár a hipnózis. Bólintott, majd felmászott barátja hátára. Antony elmosolyodott, majd nekiindult.
A rét, ahova mindketten igyekeztek a két falvat elválasztó hatalmas terület volt. Nehezen lehetett az egyik végéből a másikba látni. Ösvény nem vezetett keresztül rajta, így az emberek, az erdőn keresztül kerülték azt ki. Talán hosszabb volt így az út, de kényelmesebb is. Gyakran lehetett ott legelő állatokat látni, de leginkább a gyerekek szerették és vették birtokba a sok búvóhelyben gazdag óriási tisztást.
A páros hamar odaért és Antony kifulladva tette le Éléonore-t, aki mosolyogva nézete, ahogy az leül, hogy lélegzetét és ruháit rendezze.
- Mondtam, hogy nehéz vagyok.
- Dehogy vagy az, olyan könnyű vagy, mint egy tollpihe.
Éléonore csak megcsóválta fejét és a rét közepe fele indult el.
- Várj meg, - kiáltott utána Antony – nem mehetsz egyedül. Mi van, ha a gonosz ellenség megtámad? Várj…
A fiú tekintetével a földet pásztázta, majd lehajolt, hogy felvegyen egy hosszú botot.
- Én majd megvédelek.
Figyelmesen körülnéztek, majd sziklától szikláig, fától földkupacig lapulva folytatták útjukat a rét közepén található gőzmozdonyig.
Senki nem tudta, hogyan is került oda az a masina, de abban minden gyerek egyet értett, hogy a Jó Isten nem akarhatja, hogy használatlanul hagyják, épp ezért volt ez főhelyszíne minden játéknak. Most is ült ott egy fekete hajú, tizenkét év körüli fiú. Úgy tűnt, hogy őrt áll. Figyelmesen nézett minden irányba, hamar észre is vette a közeledő párost. Egyik kezét a magasba emelte, mire mindketten megálltak és a földre lapultak. A fiú körüljárta a mozdonyt, majd felmászott rá, hogy jobban lásson. Mikor megbizonyosodott arról, hogy tiszta a levegő, intett a bujkálóknak, hogy immár nyugodtan oda mehetnek.
- Szia Henry! – köszönt Antony legjobb barátjának.
- De sokáig tartott, míg ide értetek, Elliet már vagy három órája küldtem érted!- mondta Henry felháborodva. – Ez a folytonos késés tűrhetetlen.
Antony elmosolyodott, mikor felismerte kedvenc meséjének mondatait.
- Bocsásson meg uram.
Henry pár másodpercig vizslatta barátját, majd bólintott.
- Megbocsátva. Na figyeljetek, ma még nem láttam gonoszt, de bármikor ide érhetnek, nekünk meg kell védenünk a várat. Hugi, te hozz tobozokat, Antony, te meg segíts a terv… mi az a szó? – kérdezte Henry durcásan.
- Kieszelése? – válaszolta Éléonore elégedetten.
- A terv kieszelésében. Én is tudtam, csak nem jutott eszembe.
Éléonore megrántotta a vállát, majd elindult, hogy tobozokat gyűjtsön. Szeptember lévén, elég szép számban hullottak már, így nem volt nehéz dolga. Mikor visszaért, kötényében több órás ostromra elegendő fegyverzetet gyűjtött össze. Henry elégedetten szemlélte húga munkáját, de nem szólt semmit, ami Ellie-t nem is zavarta. Antony ment közelebb a kislányhoz, majd kezét barátnője vállára téve, megdicsérte őt. Éléonore pirult a büszkeségtől.
A három jó barát mindig is ismerte egymást. Éléonore és Henry Johnson, Big Farmban, míg Antony Masen Little Farmban élt. Otthonaik egymással szemben, a rét két oldalán álltak, így gyakran látogattak el egymáshoz, vagy találkoztak a nagy tisztás közepén. A fiúk egyidősek voltak és öt éves korukban ismerkedtek össze a mozdony mellett. Azóta törzs helyük lett, amit foggal és körömmel védtek, ha kellett, a betolakodóktól.
Most is erre készültek, mivel Henry úgy hallotta, hogy a murzsik hadat indítottak ellenük. Nem volt más lehetőségük, harcolniuk kellett. Éléonore, gyenge lány lévén, a várban maradt, feladata a tobozok dobálása és esetleg az ellenség eltalálása volt. A fiúk a mozdony előtt álltak páncélban, kard a kezükben. Eltökélten tekintettek előre, nem veszíthettek.
A murzsik butaságukról és kegyetlenségükről voltak híresek. Több várat is megtámadtak már, ahogy az övéket is, de ők eddig hősiesen helytálltak. Ezúttal tízen jöttek el és ők csak ketten voltak. Éléonore nagyon féltette a fiúkat, nehezére esett a helyén maradni.
Az ellenség közeledett, majd tisztes távolságban megállt, hogy taktikát válasszon. Három lábukkal, négy kezükkel és szőrös testükkel félelmetes hatást keltettek. Ellie hálásan gondolt Henry agyafúrtságára, hiszen már tegnap este csapdákat állítottak, amiket a murzsi harcosok valószínűleg nem fognak észrevenni. Ennek tudatában a lány kíváncsian figyelte, vajon hogyan dönt az ellenség.
A másik oldalon, a kupaktanács befejeződött. Úgy döntöttek, hogy két gyenge lovag ellen csak győzni tudnak, így el is indultak feléjük, azonban több dolgot nem vettek számításba. Az egyik, hogy két Hőslovaggal álltak szemben, a másik, hogy azok nagyon ravaszok is voltak. A csapdák hatékonyan működtek, az ellenség seregének fele harcképtelenné vált, a másik fele dühösen fújtatva közeledett a két jó baráthoz.
Antony és Henry hősiesen küzdöttek, Éléonore meg egyre hevesebben dobálta a tűzgolyókká változtatott tobozokat. Nagy igyekezetében nem vehette észre, hogy vészesen közeledik a mozdony ajtajához, és ahogy a következő tobozt elhajította, hangos kiáltással esett le a masináról. Antony a harc hevében is meghallotta kis barátnője sikolyát és hátra fordulva azt is láthatta, ahogy a földön fekszik. Gyorsan odaszaladt, hogy megtudakolja Ellie-től, hogy van.
- Minden rendben? – kérdezte aggodalmasan.
- Igen, - felelte a lány szipogva – csak kicsit fáj a bokám.
- Hé Antony, nem bírom sokáig visszatartani őket! – kiáltott hátra Henry.
Éléonore szisszenve felállt.
- Segíts neki, tényleg csak kicsit fáj.
Antony bizonytalanul tekintett a lányra, majd Henryre. Nem akarta ott hagyni barátnőjét, ha egyszer fájt a lába, de legjobb barátját sem hagyhatta cserben.
- Fel tudsz mászni a várba? – kérdezte.
Ellie csak bólintott egyet és indult is a mozdony felé. Antony megkönnyebbülten sietett vissza a harcba és nem vette észre, hogy a kislány nem mászik fel, hanem csak leült a mozdony mögé. Jobban fájt a lába, mint ahogy azt mutatta, de nem akart róla szólni.
Miután a fiúk az utolsó szörnyeteget is elintézték, elégedetten néztek körbe a csatatéren. A murzsik erősebbek voltak, mint legutóbb, megnehezítve így dolgukat, de szerencsére iskolába azóta sem jártak, így semmi okosat nem tanultak.
Henry fedezte fel szipogó kishúgát a mozdony mögött.
- Hát neked meg mi bajod? – kérdezte számonkérően.
Antony odasietett, melléült majd vállait átkarolta.
- Azt mondtad, nem is fáj – mondta neki szemrehányóan. – Ha szóltál volna, én elmentem volna segítségért.
- Nem akartam, hogy Henryt megsebezze az egyik szörnyeteg – magyarázta szemlesütve. – Ha te nem segítettél volna neki, lehet, hogy most nem is élne.
Ezeket a mondatokat hallva, Henry is ellágyult. Leült húga másik oldalára, majd kedvesen kérdezgette.
- Szeretnél haza menni, vagy itt gyógyítsuk meg a lábad?
Éléonore ijedten tekintett bátyjára.
- Nem akarok haza menni!
Antony bólintott, majd elővette zsebéből a zsebkendőjét, míg Henry elrohant egy kis vízért. Ellie felhajtotta ruhája szegélyét, barátja meg ellátta a sebet.
- Na és most milyen? – kérdezte lágyan.
- Sokkal jobb – válaszolta a kislány lelkesen, felállt, jobbra-balra tekerte bokáját majd elégedetten mosolyodott el.
- Köszönöm Antony.
- Nincs mit – válaszolta az kicsit zavartan.
Az incidens után a gyerekek tovább játszottak, immár ártatlanabb tevékenységeket folytatva. Antony azt szerette volna, ha a rét sarkában álló magaslest kidíszítenék, így ezzel foglalkoztak egészen estig, mikor is kiáltásokat hallottak. Ellie figyelt fel rájuk először, majd intett a fiúknak is, hogy tegyék le, amit épp a kezükben tartottak.
- Anya az, ideje haza mennünk.
Henry bólintott, a helyére tett még pár falevelet, intett egyet Antony felé, majd hátra se nézve rohant haza.
Éléonore szomorkásan nézett barátjára. Nem akart még haza menni, játszani szeretett volna, hiszen másnap várja a fiúkat az iskola és alig lesz idejük a héten találkozni. Antony is szomorkásan mosolygott.
- Holnap találkozunk, ígérem.
Ellie megvonta a vállát, közelebb lépett hozzá és adott neki egy puszit. Antony zavarában nem szólt semmit, a lány meg futva indult hazafelé, nehogy felmérgesítse édesanyját.