Az idő hűvösödött, ahogy teltek a hetek, október megszínezte a leveleket és ködösítette a reggeleket. Aznap elég rossz idő volt, az ég szürkén tekintett le a földre és a szél haragosan süvített. A rét füve sárgult és a mozdony nedves volt, de ez nem tántorította el a gyerekeket a játéktól.
Hétvége volt, Éléonore kedvenc napjai, mivel ilyenkor bátyja és legjobb barátja nem mentek iskolába és nem kellett házi feladatokat írniuk.
A kislány eszeveszetten futott, bár szoknyája lassította őt ebben. Szeretett volna nadrágot hordani, ahogy a fiúk is, úgy olyan gyorsan futhatott volna, mint ők. Sajnos mikor megkérdezte erről apja véleményét, csak felháborodott tekintetet kapott válaszul. Éléonore nem keseredett el, hanem csak futott, utol akarta érni a többieket. Mindig ő veszített, ha versenyeztek, és ez sokszor elszomorította. Már a rét felénél tarthatott, mikor Antony, aki nyerésben állt, hátra nézett és észre vette Ellie lemaradását. A fiú nagyon kedvelte őt és tudta, hogy kis barátnője elszomorodik majd az újabb vereség miatt. Lelassított és hagyta, hogy Henry megelőzze, majd Éléonore utolérje. Egy ideig egymás mellett futottak, egyik sem akart igazán nyerni már. A kislány elmosolyodott, megfogta barátja kezét és együtt futottak be a célba.
- Döntetlen! – kiáltott fel Éléonore boldogan.
- Én nyertem, én nyertem – ugrándozott Henry.
Húga keresett egy ágat, majd komoly arccal nyújtotta bátyja felé.
- Gratulálok – mondta, és kezet ráztak.
Antony csak mosolyogva hajtotta meg fejét a győztes előtt. Nem mondott semmit, csak magában örült a verseny szerencsés kimenetele miatt. Henry közelebb jött, majd játékosan oldalba bökte barátját, aki ezt nem hagyhatta szó nélkül. Barátságos bunyóba kezdtek, amit Éléonore csak elnéző mosollyal nézett. Sosem értette igazán, hogy az ilyenbe mi a jó, de azt tudta, hogy valamiért a fiúk mégis szeretnek verekedni. Nem volt biztos abban, hogy kit akar most győztesnek látni, de szerencsére a két birkózót hamar leállította egy kedves hang.
- Fiúk, mit csináltok?
A gyerekek azonnal abba hagyták és felálltak a földről.
- Csak játszunk, anya – válaszolta Antony.
Mrs Masen megcsóválta fejét.
- Nézzetek magatokra, tiszta sár a kabátotok, mégis mit fog szólni anyukád, mikor meglátja, Henry? – kérdezte szemrehányóan. A két fiú lesütött szemmel állt Antony anyja előtt, aki csak sóhajtott egyet, majd Éléonore-ra pillantott.
- Épp nálatok jártam, hogy édesanyátoktól elkérjelek titeket, meg akartalak hívni hozzánk, egy közös uzsonnára.
A gyerekek szeme felcsillant, mert mindannyian tudták, hogy Mrs Masen süti a legfinomabb kalácsot a környéken. Persze a fiúk nem mertek már megszólalni, így Ellie válaszolt udvariasan.
- Köszönjük szépen a meghívást, szívesen eljönnénk
Mrs Masen mosolyogva nézett a kislányra. Mindig is kedvelte őt, hisz olyan kedves és előzékeny volt. A múlt héten is segített neki a kosarak cipelésében, mikor hazafelé ment a vásárról, pedig tíz éve ellenére olyan kicsi volt. Megfogta Éléonore kezét, és házuk felé vette az irányt, fia és Henry meg utánuk kullogtak.
Mindannyian örültek, mikor a még meleg kalácsokat letették eléjük. Csak akkor vették észre, hogy kint milyen hideg volt, mikor beértek a házba és a meleg teát szürcsölgethették. A kalács persze nagyon finom volt, így elég csendesen folyt az étkezés. Éléonore tekintetével követte Mrs Masen tevékenykedését a konyhában. Mindig is szép asszonynak találta. Vörös haja volt, ami a kislányt mindig a naplementékre emlékeztette, zöld szeme meg mindig kedvesen sugározta felé szeretetét. Ezeket a fizikai tulajdonságokat Antony is örökölte, bár anyja mindig is azt mondta, hogy inkább hasonlít apjára, mint őrá. Ezzel Ellie egyáltalán nem értett egyet, Mr Masen barna hajú és bajszos volt, nagyon kemény embernek ismerte és barátja, kedvességét és lágyságát semmiképp sem örökölhette tőle. Mr Masen volt a két falu egyetlen bírója, pénz híján nem voltak és nagy közismertségnek örvendett. Éléonore szülei mindig azt mondták, hogy egy ilyen embernek illik is bizonyos távolságot tartania a többiektől, így több tekintélyt érhetett el. A kislány nem igazán kedvelte őt.
Mélázásából Antony rántotta ki, aki megkérdezte anyját, hogy zongorázhat-e egy kicsit. Ellie boldogan mosolygott, hiszen imádta hallgatni, ahogy barátja a hatalmas hangszeren játszik. Mrs Masen beleegyezően bólintott, majd szólt a cselédnek, hogy mosogassa el az edényeket. A gyerekek átmentek a nappaliba, Antony a zongorához, a testvérpár meg a földre ült. Henry kicsit bosszúsan nézett húgára, hiszen tudta, hogy legjobb barátja miatta zenél, ahelyett, hogy vele játszana. Éléonore ebből semmit nem vett észre, elragadtatottan hallgatta kedvenc dallamát. Lassan közelebb csúszott a hangszerhez, egészen a szék lábáig, ahonnan lehunyt szemmel élvezte a zenét. Antony teljesen belemerült a játékba, így történhetett, hogy egyikük sem vette észre, hogy Henry felállt és kisétált a szobából.
Egymás után kezdődtek a szebbnél szebb nóták és dallamok, mindketten elbűvölten hallgattak, mintha a fiú is csodálkozott volna azon, hogy ilyen hangokat tud előcsalogatni egyszerű billentyűk leütésével. Egy idő után Mrs Masen is csatlakozott hozzájuk és mosolyogva figyelte a párost. Tetszett neki, ahogy ott ültek egymás mellett, tökéletes harmóniában. Már korábban észre vette, hogy a két fiatal mennyire kedveli egymást. Antony mindig figyelt, hogy a lányt semmiből ne hagyják ki csak azért, mert kisebb volt náluk. Sokszor ő törődött vele Henry helyet, sokat játszottak együtt és beszélgettek. Fiatalságuk ellenére Mrs Masen sokszor úgy érezte, hogy egy szerelmes párral van dolga és ez a gondolat megmosolyogtatta. Antony még gyermek volt, ezért még nem gondolkoztak el férjével azon, ki legyen jövendőbelije, de ahogy nézte őket arra a következtetésre jutott, hogy őket egymásnak teremtette a Jóisten. Beszélnie kell majd erről Mr Masennel.
A gyerekek őt sem vették észre, de nem is akarta őket zavarni, csak hallgatni fia játékát. Megfogott egy könyvet és leült a díványra, mikor berobogott az ajtón Henry. Ezt a hangos érkezést nem lehetett figyelmen kívül hagyni, a dallam abbamaradt, Ellie és Antony kíváncsian fordultak hátra, még Mrs Masen is felpillantott könyvéből, az izgatottan pihegő fiúra.
- Nem is mondtad, hogy új ólomkatonáid vannak – mondta szemrehányóan, de csillogó szemekkel Henry.
Antony összeszűkült szemekkel gondolkodott.
- Tényleg nem, de csak tegnap kaptam őket – válaszolta széles mosollyal. – Felmegyünk a szobámba játszani?
Meg sem várta a választ, már talpon volt és indult a szobája felé. Az ajtóban megtorpant és válla fölé hanyagul odavetette.
- Új képes könyvem is van.
Éléonore, aki kicsit csalódott volt, amiért nem hallgathatott több zenét, érdeklődve felkapta a fejét.
- Igazán? Mégis milyen könyv? – kérdezte.
- Aranytoll – vonta meg a vállát Antony.
A kislány felpattant ültéből és felrohant az emeletre, Henry a nyomában volt. Anyja és fia összenéztek, mindketten elmosolyodtak, majd Mrs Masen intett, hogy menjen, kövesse barátait. Antony már rohant is utánuk, de csak a szobájában érte őket utol. Éléonore nem mert engedély nélkül bármihez hozzányúlni, bátyja persze nem zavartatta magát, ő már elővette a katonákat és szép sorba rendezte őket.
- Antony jössz már, vagy nélküled kezdjem el a csatát?
- Egy pillanat – válaszolta, majd a könyvespolchoz lépett, hogy levegye róla a beígért könyvet. Éléonore kezébe adta, aki nagyon óvatosan fogta meg, mintha valami drága kincs lett volna. A fiú barátjához sétált és segített neki a lovasok elrendezésébe, míg Ellie a könyvespolc mellé a földre telepedett. Óvatosan nyitotta ki a könyvet és lapozott az első oldalra. Anyja tanította meg a könyvek szeretetére, ahányszor csak belelapozott egybe eszébe jutottak édesanyja szavai: a könyv jó barátod. Lehet, hogy tanítani akar, de megeshet, hogy fantasztikus kalandokba repít téged. Lehet félelmetes, izgalmas, érdekes és szomorú, de minden esetben felemelő élmény olvasni őket. Éppen ezért kislányom, tisztelned kell őket és vigyázni rájuk.” A kislányra nagy hatást tettek ezek a szavak, ezért mindig hallgatott rájuk. Most is kíváncsian temetkezett bele a történetbe, de nem felejtette el, hogy óvatosan kell lapoznia, és hogy nem teheti le a földre.
Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy aranyos kismadár, akinek tolla akár az arany úgy csillogott, és hangja akár a fuvoláé, úgy zengett. Mindenki nagyon szerette őt, hiszen vidám nótája az egész erdőt bejárta, jókedvre derítve minden lakosát. Egyetlen egy lényt bosszantott a kismadár, a gonosz boszorkányt, aki magányosan élt az erdő legsötétebb részében.
Egy reggel arra ébredtek az állatok, hogy nem énekel senki, nem hangzik fel a vidám dallam. Ezt senki nem értette és úgy döntöttek, hogy elküldik az őzikét és a nyulat a kismadár keresésére. El is indultak, de hiába járták be az egész erdőt, nem leltek barátjukra. Esteledett már, mikor egy szikla tetejéről embergyerek sírását hallották. Az állatok sosem merészkedtek emberek közelébe, hiszen olyan gyakran bántották őket, de a sírás olyan elkeseredett volt, hogy úgy érezték, nem mehettek el csak úgy. Lassan közelítettek hozzá, majd halkan megszólították.
- Miért sírsz?
A gyerek hátra fordult, majd látva az őzikét és a nyulat még keservesebben könnyezett mint korábban. A két állat nem értette ezt és tehetetlenül méregették a kisfiút.
- Mi a neved? Talán eltévedtél? – kérdezte a nyúl.
- Hát nem ismertek fel? – kérdezte szipogva a kisfiú – Én vagyok az, Aranytoll, a gonosz boszorkány változtatott át, hogy többé ne tudjak énekelni.
Az őz és a nyúl csodálkozva néztek össze. Ez bizony nagy problémát jelentett, hiszen a boszorkányon kívül senki nem tudott varázsolni, ő meg biztos nem változtatná vissza Aranytollat.
- Pafff, most meghalt a katonáid fele – nevetett fel hangosan Henry, kizökkentve húgát a történetből.
- Lehet, de a többi katonám már ellopta az összes ágyúdat, így könnyen le tudom lőni az egész hadseregedet. Még van időd megadni magad – vigyorgott Antony.
Éléonore rosszallva tekintett a fiukra, ahogy a verekedést se, úgy az öldöklős játék értelmét sem látta.
Mrs Masen kopogott be.
- Henry, Éléonore, ideje haza mennetek, nemsokára besötétedik.
- Ne, olyan jót játszottunk – nézett könyörgőn anyjára Antony.
- Szerintem te sem akarod, hogy Mrs Johnson eltiltsa tőlünk a gyerekeit, márpedig ez lesz, ha nem érnek haza időben – válaszolta mosolyogva anyja.
A gyerekek beletörődően sóhajtottak, majd levánszorogtak a földszintre, hogy felöltözzenek. Éléonore bánatosan helyezte vissza a könyvet a helyére és megesküdött, hogy egyszer majd végigolvassa. Szegény Aranytoll, milyen szomorú volt, hogy embergyereknek kell lennie.
A többiek után ment és felvette kabátját, sapkáját és kesztyűjét. Mrs Masen és Antony úgy döntöttek, hogy elkísérik őket, így hát útnak indultak az erdőn keresztül vágó ösvényen. Egy sorban haladtak, elfoglalva az egész utat, egymás kezét fogták, jobb szélen Henry, bal szélen Mrs Masen. Ellie dúdolgatni kezdett valami gyerekdalt, majd a többiek is csatlakoztak. Egy negyed óra múlva meg is érkeztek, könnyes búcsút vettek egymástól és megígérték, hogy másnap is találkoznak majd. Éléonore még sokáig integetett barátja után.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése