Éléonore mélázva nézte a hulló hópelyheket a konyha ablakán keresztül. Már két napja esett folyamatosan és nem tűnt úgy, mint ha hamarosan abbamaradna. Minden gyerek kitörő lelkesedéssel fogadta a táj pamut felhőkké válását, idejük nagy részét a szabadban töltötték hóembereket építettek, vagy hógolyó csatákat vívtak. A kislány viszont nem mehetett ki bátyjával és Antonyvel játszani, mert két napja már, hogy erősen megfázott. Sokáig csak feküdt, ma kelhetett fel először, hogy a konyhában ihasson egy meleg teát. Édesanyja sürgött-forgott a helyiségben, szappant hozott és egy lavór vizet, mosni készült. Ellie szívesen segített volna, de betegen nem vizezhette össze magát. Ennek ellenére kérdőn tekintett anyjára.
- Segíthetek valamiben?
Nem bírta a tétlenséget, szüksége volt valamilyen tevékenységre, ami elvonhatná figyelmét betegségéről és bezártságáról. Mrs. Johnson felnézett rá, gondolkodott egy kicsit, majd bólintott. Ismerte lányát jól, tudta, hogy rémesen ideges lesz, ha nem tehet semmit, csodálkozott is, hogy eddig nem volt sírás.
- Kérlek, hozd ide nekem testvéred koszos ruháit.
Éléonore izgatottan pattant fel helyéről és sétált át bátyja szobájába. Mindkettejük hálója kicsi volt, mert egy szobát választottak ketté szüleik, mikor elég idősek lettek ahhoz, hogy külön kelljen aludniuk. Ellie eleinte félt, hogy nincs vele senki, de egy hét után megszokta és nem lett belőle nagyobb gond.
A ruhák egy fonott kosárban hevertek az ajtó mellett. Éléonore két fülénél fogva felemelte, majd óvatosan indult vissza a konyha felé. Nehéz volt a kosár, kicsi a kislány, de bátran ment előre, míg el nem érte úti célját. Letette a kosarat a lavór mellé, majd elégedetten nézett körbe. Anyja már nem volt a konyhában, bögréjét viszont újra töltötte gőzölgő teával. Kelletlenül ballagott helyére és nézett ki megint az ablakon. A konyhának ez az oldala a rétre nézett, két ablak és egy bejárat is arra csalogatta tekintetét. Ellie látta a távolban hógolyózó két alakot, Antonyt rögtön felismerte, vörös haja csak úgy világított a fehér mezőn. A lány tudta, hogy Mrs. Masen haragudni fog rá, amiért megint nem vett fel sapkát, ezért legszívesebben oda rohant volna hozzá, hogy szóljon neki, de nem tehette. Henry épp eltalálta, mire Antony kirohant fedezékéből. A fiúk kergetőztek, de egyszer csak megálltak és valamit nagyon nézni kezdtek. Éléonore nem láthatta mi vonta ennyire magára a fiúk tekintetét, mert eltakarta előle egy nagy hókupac. Figyelmesen követte a kinti történéseket, hátha meglátja, mi ragadta meg a fiúk figyelmét. Antony előrébb lépett és mintha beszélt volna valakihez, talán egy osztálytársuk lenne ott? Ellie égett a kíváncsiságtól, felállt és már nyitotta volna az ajtót, mikor anyja a konyhába lépett és rákiáltott.
- Éléonore Johnson, ki ne merd nyitni azt az ajtót! Meg akarsz halni? Hát nem elég neked a torokfájás, még betegebb akarsz lenni?
Anyja dühét az aggodalom szította, hiszen nem szerette gyermekeit betegen látni. Az orvos tisztán megmondta, hogy négy napig feküdnie kell, ebből kettőt engedett, mert lányán látta, hogy nincs több türelme. Lelkiismerete tiltakozott ez ellen a döntése ellen, de próbálta megnyugtatni magát, erre meg tessék, ez a gyerek ki akar menni és még kabátot sem vett volna föl.
Mrs. Johnson megragadta lányát a kezénél fogva, a tűzhely mellé ültette, majd egy nagy takarót fektetett vállaira. Éléonore elkeseredetten tekintett az ablak felé és reménykedve édesanyjára.
- Anyu, légy szíves, mondd meg mi történik kint.
Mrs. Johnson csodálkozva meredt lányára. Tudta, hogy mennyire hiányzik neki a kinti játék, épp ezért nem értette, miért akarja magát azzal kínozni, hogy megtudja mit is csinálnak ott. Az ablakhoz sétált és kinézett rajta.
- Hmmm – mormogott, de nem szólt többet.
Ellie tűkön ülve bámulta édesanyját és nem értette miért nem mond semmit.
- Na, mi történik mami?
Édesanyja gondolkodva tekintett rá, majd vissza a kinti jelenetre, nem volt biztos abban, hogy közölnie kell, amit lát, azonban túl sokáig tétovázott.
- Anya! Mi van? – kérdezte Éléonore idegesen, majd válaszra sem várva felpattant és az ablakhoz rohant.
Mrs. Johnson idegesen felkiáltott.
- Éléonore, ülj vissza és tekerd magadra a takarót!
Lánya nem válaszolt, csak szomorúan nézett kifelé. A réten már hárman játszottak, az új jövevény a szép Judy volt. Hamar találtak valakit helyette, nagyon úgy tűnt, hogy egyáltalán nem hiányzik nekik. Egy ideig kergetőztek a nagy hóban, majd mindhárman lehajoltak, de azt Ellie már nem láthatta, hogy mit csinálnak, mert anyja kedvesen visszaterelte a székhez, megint betakarta, majd kezébe nyomta a már langyos teát.
- Nem melegítem meg, ha kihűl, úgyhogy jobb lesz, ha most megiszod – szólt rá kedvesen.
Éléonore bólintott és lassan szürcsölgetni kezdte a langyos folyadékot. Nem tudta hogyan fognak ma este viselkedni a fiúk. Úgy volt, hogy Antony itt alszik, de a lány nem volt már biztos abban, hogy szeretné ezt. Haragudott rájuk, amiért lecserélték őt és haragudott magára, amiért így érez. Tudta, hogy valószínűleg Judy kérdezte meg, hogy játszhat-e velük, ahogy azt is tudta, hogy barátja és bátyja ettől még szerették őt, mégsem tudta eltüntetni lelkéből a féltékenységet. Próbálta magába fojtani, hogy kívülről ne látsszék, legalább ennyit tett az ügy érdekében, mert senkit sem akart megbántani.
Mrs. Johnson megértően nézett lányára, majd gyorsan kiszaladt és egy papírlappal és szénnel tért vissza. Éléonore székét közelebb tolta az asztalhoz, megsimogatta lánya haját, majd a lavórhoz sétálva megszólalt.
- Igazán örülnék, ha valaki készítene nekem egy szép rajzot.
Ellie felkapta fejét és anyjára tekintett, aki már elkezdte a ruhák sikálását. Egyikőjük sem szólt semmit, Mrs. Johnson mosott, lánya pedig tekintetével követte minden mozdulatát. Kifejezhetetlenül szerette édesanyját, legszívesebben percenként ölelte volna át és kért volna puszikat, így mindig örült, ha valahogy a kedvére tehetett. Letette bögréjét, majd a lap felé fordult, de nem jutott eszébe semmi, amit lerajzolhatna. A szenet a papírhoz érintette és húzott egy vonalat, majd arra merőlegesen egy másikat. Meredten nézte őket, majd félig lehunyt szemmel, míg eszébe nem jutott róla valami. Már gyorsabban rajzolt, vonalakat, görbéket és egy kört. Megfogta a lapot és kicsit távolabb tolva nézte, mit rajzolhatna még a házuk mellé, a napocska alá. Úgy döntött, hogy a családját ábrázolja majd a ház egyik oldalára, a másikra meg Antonyt, de a megvalósítás közben Antony mégis az ő oldalukra került, a pálcika-Ellie mellé. Sajnálta kicsit, hogy nem lehet színesen rajzolni és hogy nem tud festeni, hiszen mennyivel szebb lenne műve, ha az ég kék lehetne és Antony haja olyan vörös, mint a naplemente. Vágyakozón nézett a lapra és megértette, hogy nem tud többé haragudni a fiúkra. Már alig várta, hogy hazajöjjenek és elmeséljék aznapi kalandjaikat és ő is röviden a sajátjait. Meg akart gyógyulni, hogy legközelebb ő is kimehessen a rétre játszani és közelebbről megismerhesse Judyt, mert ha a fiúk játszottak vele biztosan azt jelentette, hogy kedves lány lehetett.
Lemászott a székről és a takaróba bugyolálva közelebb lépett anyjához. Mrs. Johnson letörölte homlokáról a verítéket és megnézte a felé tartott rajzot.
- Nagyon ügyes vagy kicsim, majd kiteszem a szobám falára, rendben? – mondta meghatottan.
A családját láthatta a lapon, imádott gyermekeit és Antonyt, akit szintén fiának tekintett már. Nem tudta pontosan mikor is kedvelte meg ennyire a gyereket, de mindig szívesen látta náluk.
Éléonore bólintott, látta anyja arcán az örömöt, így elégedetten tette vissza a rajzot az asztalra és lépett az ablakhoz.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése