A karácsonyfa nem volt nagy és nem volt szép, Éléonore mégis csodálattal tekintett fel rá. Ma lesz a szeretet ünnepe, mondta a pap a templomban, de Éléonore csak annyit értett ebből, hogy a Kisjézus születésnapja alkalmából, mindenki kap valamit. Milyen kedves a Jézuska, hogy saját ünnepén másokat ajándékoz meg.
A fát a kis nappaliban állította fel édesapja, Henry segítségével. Ma reggel ketten kimentek az erdőbe és megkeresték a megfelelőt, de nem vágták ki, hanem gyökerestül kiásták, majd cserépbe rakták, hogy az ünnepek végén visszaültethessék majd az erdőbe.
Éléonore-nak tetszett, hogy szegény fákat nem ölik meg és számára nagy boldogságot okozott visszaültetésük napja, most mégsem erre gondolt, hanem a díszek elhelyezésére. Egész évben gyűjtötték a szép csomagoló papírokat, amivel bevonhatták a diókat, tobozokat kerestek, melyeket pirosra festettek és különböző terméseket, amiket felakaszthattak a fenyőfára. Anyukája még mézeskalács figurákat is készített, melyek kis madzagokon lógva már ott díszelegtek a fenyő ágain.
Mrs. Johnson közelebb lépett kislányhoz, megfogott egy tobozt és felakasztotta a fára.
- Szerintem, itt jó helye lesz – mondta mosolyogva.
Ellie félig lehunyt szemmel és oldalra billentett fejjel vizsgálta az összhatást, majd komolyan bólintott.
- Igen, ez így jó lesz.
És elkezdődött a fa díszítése. Henry is bekapcsolódott és húgával izgatottan rakosgatták fel a díszeket, egymással versengve, hogy ki akasztja fel a legtöbbet. Mrs. Johnson mosolyogva segített, miközben halkan karácsonyi dalokat dúdolgatott, Mr. Johnson pedig karosszékből ülve figyelte a nagy készülődést. Éléonore néha-néha arra fordult és, mint minden évben, most is csodálkozott, hogy apja nem segít nekik, hiszen olyan mulatságos dolog a karácsonyfa díszítés.
Kopogtatás hallatszott, mire Mrs. Johnson csodálkozva indult el ajtót nyitni. Nem vártak vendéget és elképzelni sem tudta, hogy ki látogatna el hozzájuk ilyenkor és miért. Megszokhatta volna azonban, hogy a karácsony ünnepe nem bír ilyen fontossággal a Masen családnál, akiknek fáját a cselédek vágták ki és díszítették fel. Az ajtóban a kis Antony állt és könyörögve tekintett rá.
- Jó napot, a segítségemet szeretném felajánlani a fa díszítésére… persze csak akkor, ha nem zavarok – motyogta elvörösödve.
Mrs. Johnson mosolyogva állt félre és tessékelte be kis vendégüket. Nagy öröm lett úrrá a kis szobán, mikor a fiú belépett a nappaliba. Henry csatakiáltásokkal köszöntötte, Éléonore meg csak mosolyogva adott neki egy puszit és nyomott a kezébe egy diót, amit Antony boldogan fel is akasztott a fára.
Együtt folytatták hát a díszítést, míg csupán két elem hiányzott a fáról. Mrs. Johnson ünnepélyesen nyújtotta át a kis Éléonore-nak a nemez angyalkát, felemelte a kislányt, aki komoly tekintettel helyezte el a fa tetejére Gábriel arkangyalt. Mr. Johnson a Betlehemet hozta és nyújtotta át fiának, aki óvatosan tette le a fa alá. Antony vágyakozva figyelte a két testvér mozdulatait, szerette volna, ha otthon is így történik a fa díszítése, de szülei úgy tartották, hogy ez nem az ő feladatuk.
Éléonore közelebb lépett a szomorkás fiúhoz és megfogta a kezét, így nézték a már teljesen feldíszített fát. Mrs. Johnson meghatottan tekintett a kis páros felé, nem értette, hogy ez a gyerek miért nem született a családjukba, hiszen annyira ide illett. Hirtelen észbe kapott és a konyhába sietett. Majdnem megfeledkezett a kalácsot.
A gyerekek leültek a fa mellé, és azt bámulták. Antony és Éléonore még mindig fogták egymás kezét, amit Henry nem igazán értett.
- Holnap kijön Judy a rétre, megígérte. A murzsik megint készülnek valamire, úgyhogy meg kell majd erősítenünk a védelmet, jó hogy egyel többen vagyunk – közölte a fiú.
Éléonore betegsége óta nem küzdhetett velük, de anyja megengedte, hogy másnap kimehessen, így a lány már türelmetlenül várta a holnapot és a küzdelmet.
Antony és bátyja lelkesen kezdték megvitatni a különböző támadási technikákat és védelmi rendszereket. A lányokra akarták bízni a védelmet, mint mindig, pedig Éléonore már nagyon szeretett volna támadni is egyszer.
Mrs. Johnson egy nagy tálcával tért vissza, rajta sok finom, kerek kaláccsal. A gyerekek nevetve pattantak fel és állták körül Mrs. Johnsont, aki vidáman osztotta szét köztük a finomságokat.
- Üljetek az asztalhoz, nehogy összemorzsázzátok nekem a nappalit, ma takarítottam ki – kiáltott fel.
Szófogadóan ültek le a kis-asztal köré és majszolgatták a ropogós kalácsot. Miután végeztek az uzsonnával, Antony szomorkásan felállt.
- Megígértem édesanyámnak, hogy sötétedés előtt haza megyek – közölte szomorúan.
- Ne, maradj még kérlek – nézett rá könyörögve Ellie.
- Nem lehet – válaszolt határozottan a fiú, majd az előszobába indult, hogy felöltözzön.
- Szia! – kiáltott utána a testvérpár.
- Nagyon boldog karácsonyt! – tette még hozzá Mr. Johnson
Mrs. Johnson követte a gyereket és felsegítette rá a kabátot.
- Köszönöm asszonyom.
Antony felkapta batyuját és kivett belőle egy könyvet.
- Nálunk nem a Jézuska hozza az ajándékokat – mondta szomorkásan. – Ezt a könyvet Ellie-nek hoztam, mert tudom, hogy nagyon szereti. Oda tenné majd a karácsonyfájuk alá?
Mrs. Johnson meghatottan nézett le az előtte álló tizenkét éves fiúra. Annyira sajnálta, hogy ennek a gyereknek nincs rendes karácsonya, de nem mutatta ki, hiszen nem akarta megsérteni a kisfiú büszkeségét.
- Természetesen megteszem. Köszönöm lányom nevében ezt a szép ajándékot – válaszolt mosolyogva.
Antony bólintott, majd kisietett, hogy még időben haza érjen. Tudta, hogy anyja nem haragudna a késésért, de apja annál inkább. A karácsony szent nap volt, a család és a szeretet ünnepe, amin, mint a faluk bírója kötelességének tartott jó példát mutatni mindenkinek. Mr. Masen nem ismert kegyelmet, ha hírnevéről volt szó, még fia esetében sem.
A Johnson házban javában folyt a készülődés. A gyerek anyjukkal szobájukba vonultak, tisztálkodtak és ünnepi ruháikat vették fel. Mr. Johnson meggyújtotta a gyertyákat és elhelyezte az ajándékokat a fa alá. Felesége percenként rohant ki a konyhába, hogy megnézze minden rendben van-e a vacsorával, Ellie kiabált, hogy nem találja a csatját, Henry meg ünnepi ruhájában játszott a földön fabábuival, amivel édesanyját az őrületbe kergette.
- Henry állj fel azonnal, nem azért vetted fel a szép nadrágodat, hogy összepiszkold. Éléonore, a csat az éjjeli szekrényeden van – kiabált Mrs. Johnson.
Végre eljött a várva várt pillanat, a csengettyű jelezett: az ajándékok megérkeztek. A gyerekek a nappaliba léptek, majd félénken álltak szüleik mellé.
Mr. Johnson mély baritonján belekezdett a Csendes Éj című karácsonyi dalba, családja csatlakozott hozzá.
A dal végére a gyerekek már nem bírtak magukkal, rávetették magukat az ajándékokra, és ekkor kezdődtek csak igazán az örömkiáltások és lelkes magyarázatok. A szülők mosolyogva figyelték a gyerekek által keltett felbolydulást, de aznap egyikük sem bánta.
Éléonore boldogan vette észre az új ruháján fekvő könyvet. Ritkán kaphatott új olvasnivalót, hiszen elég drágák voltak a könyvek. A borítón ismerős cirkalmas aranyozott betűk kiáltották világgá a mű címét: Aranytoll. Éléonore mosolyogva mutatta szüleinek legújabb kedvenc esti meséjét.
Eközben a rét túloldalán a Masen házban, másfajta karácsony zajlott. Antonynak is ki kellett öltöznie, a külön erre az alkalomra vett ünnepi ruhákba. A gallér szoros volt, a nadrág kényelmetlen, de a fiú mindezt csendesen tűrte.
Apja meghívta a papot is, aki pontban este nyolckor tartott nekik egy misét a karácsonyfa előtt. Persze sok szép ajándékot kapott, mindegyik drága és fényes, mégis hiányzott valami. Szülei nem mosolyogtak. Anyja bár nem mutatta, ideges volt valamiért, apja meg egyszerűen nem figyelt rá, mikor megköszönte karácsonyi ajándékait.
A cselédek a nappaliba nem mehettek be, ők az étel tálalásával voltak elfoglalva.
A vacsora is hasonló hangulatban, szótlanul telt el. A fiú nem szólt semmit, de lefekvés előtt vágyakozón tekintett ki az ablakon, a rét túloldalán álló házikó felé.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése