2012. november 13., kedd

4. kihívás: Tükör

A témát feladta: Alizée
Téma: Tükör
A kihívásra válaszol: Edina
   
   Már megint szólt az ébresztőm. Nem akartam kikelni az ágyból, de idegesített a csengés. Tudtam, hogy ehhez muszáj kinyitnom a szemem. Felültem, de még egy kicsit élvezni akartam a szemhéjam nyújtotta sötétséget. Szép lassan kinyitottam, de nem sütött a szemembe a fény és az ébresztőm is elhallgatott. Különös… az álmosságot hirtelen kisöpörte az izgalom. Valahogy a szobám is egészen máshogyan festett. Ki akartam deríteni mi történt, ezért felkeltem. Amint a lábam a talajhoz ért széjjel esett a szobám. Az idő mintha megfagyott volna és minden feketévé vált rajtam és az ágyamon kívül. Elindultam előre a sötétségben, de nem tudtam tájékozódni, így megálltam. Azt gondoltam, biztosan csak álmodom és próbáltam felébredni, de nem sikerült. Ez megrémisztett. Vissza akartam menni az ágyamhoz, de mikor megfordultam nem volt mögöttem. Tanácstalanul álltam magányosan a sötétségben, nem tudtam, merre menjek, egyáltalán érdemes-e valamerre elindulnom. Különös érzés lett úrrá rajtam. Furcsa suttogást hallottam a hátam mögül. A hang forrása felé fordultam. Egy nagy díszes álló tükröt pillantottam meg. Úgy éreztem a tükör hív. Megbabonázottan elindultam felé. Mikor odaértem csak magamat láttam és már hátra akartam nézni, mikor észrevettem valami különöset. Valahogy máshogyan néztem ki, mint általában, de nem tudtam volna megmondani miért.  Sokáig bámultam a tükörképemre, valahogy még sem én voltam. A tekintetem más volt. Magam elé suttogtam:  

- Ki vagy?
- Én te vagyok, s mégsem – válaszolta a tükörbéli alak. Annyira meglepődtem, hogy hátra ugrottam pár lépést és hitetlenkedve bámultam a tükörre.
- Most már biztosan álmodom – mondtam.
- Lényegtelen, hogy mit hiszel. Itt vagyok.
- Mit akarsz tőlem? – kérdeztem félve.
- Az a kérdés, te mit akarsz tőlem – válaszolta hideg egykedvűséggel.
- Hogy én mit akarok? Én legfőképp nem akarok semmit, csak felébredni ebből a furcsa álomból.
- Mégis csak itt vagy valamiért. Te jöttél el hozzám.
- Én nem jöttem el hozzád, egyszer csak itt voltam ezen a furcsa helyen.
- Minden okkal történik – susogta halkan.
- Jó lenne, ha nem rébuszokban beszélnél – válaszoltam ingerülten. - Mégis ki vagy te?
- Mint, mondtam én te vagyok, s mégsem.
- Igen ezt tudom, csak nincsen értelme.
- Oh – sóhajtott. – Nehéz eset vagy. Elmondom akkor úgy, hogy te is megértsd. Én te vagyok, pontosabban a jövőbeli éned, és mivel még nem vagy a jövőben ezért, mégsem vagy teljesen én.


   Megdöbbentem. Én lennék valóban? Pedig nem tűnt nálam idősebbnek. Alaposabban szemügyre vettem.


- Ti, fiatalok mindent csak felületesen tekintetek meg, pedig ha megpróbálnál figyelni, nem csak nézni, láthattad volna. Nem keresitek a választ, csak várjátok, hogy valaki megmondja nektek.
 

   Hirtelen megláttam, hogy mégsem nézünk ki ugyanúgy. Idősebb nálam, olyan 30-40 körüli lehet. A szeme körül szarkalábas volt és a tekintete is idősebbnek tűnt. Még a ruhája is más volt.

- Hogy nem vettem eddig észre? – gondoltam.
- Látod már? Szóval, miért kerestél fel?
- Ne… nem tudom – dadogtam –, csak is tudat alatt lehetett, azt hiszem, ha még is én kerestelek fel.  Mindig is érdekelt, milyen lehet a jövőm. Jelenleg egyáltalán nem tudom elképzelni, hogy milyen lesz az életem pár év múlva. Boldog leszek?
- Ez csak rajtad múlik. Hogy én boldog vagyok-e, jó kérdés. Mit látsz, ha belenézel szemembe?
Mélyen belenéztem. Fénytelen volt, elkeseredett, és fáradt. Hidegen meredt előre.
- Szomorúságot – válaszoltam halkan.
- Ha én rád nézek, ugyan csak szomorúságot látok. Nem változott a dolog. Szép eszméket vallottál, de valójában nem tettél semmit a boldogságodért. Homokba dugtad a fejed és vártad, hogy minden megoldódjon. Tudtad, hogy kellene tenni valamit, de nem tettél végül semmit. Féltél. Hogy mitől azt csak te tudhatod, de túl gyáva voltál ahhoz, hogy erre megkeresd a választ. Csak léteztél.
- Úgy beszélsz, mintha te nem én lennék – válaszoltam idegesen a kritikákra.
- Kifogások. Ezzel csak eltereled a problémáról a figyelmet. Amúgy igen, úgy beszélek, de hogy ne tenném, az, akit látsz most a tükörben, az a valaki a te tetteid eredménye révén jött létre. A jelenedben még nem létezem. Minden, aki vagyok az a te döntéseidnek a következménye. A jövő a te kezedben van, és csak te tudsz rajta változtatni. Nem tetszik, amit a tükörben látsz? Változtass! 
- De hogyan?
- Én honnan tudhatnám? Ha tudnám, most nem ilyennek látnál a tükörben. Nem tudom megmondani neked, mit csinálj, ahogy senki sem. Vállalj felellőséget az életedért. Nőj fel és láss! Hogy ezt hogyan tedd, nem tudom. Ezeket is azért mondhatom, mert most is tudod, mit kellene tenned és ez később se változik.
- Bár tudnám, hogyan kellene csinálnom, de nem látom. Nem tudom, mit kellene tennem.
- Ezért nem is lépsz sehová.
- Ha csak szakadékot látok magam előtt, hova léphetnék?
- Megint kitérsz, a probléma elöl.
- Tudom! – üvöltöttem könnyekkel küszködve. – De hiába, nem tudom, mit akarok. Nem tudom, mit kellene tennem.
- Menekülsz.
- Tudom.
- Tudod, hogy ez nem elég.
- Tudom.
- Akkor mi a baj?
- Talán nem is keresem valójában a választ. Könnyebb futni. Könnyebb gyereknek lennem. Könnyebb a múltra gondolnom. De a múlt nem megváltoztatható és csak elpocsékolom az időm, azzal, hogy be akarom pótolni azokat a dolgokat, amiket gyerekkoromban elvesztettem. Az az idő elmúlt és nem hozhatom vissza, bármennyire is szeretném. A jövőmből veszem el azokat a pillanatokat és ahelyett, hogy bepótolnám, új dolgokat veszítek el, s egész életemben csak pótolni fogok. Sosem leszek boldog. Pedig boldog szeretnék lenni.
- Minden a kezedben van. Csak cselekedned kell.
- Igen.
  

   Folytak a könnyeim, de valahol már megbékéltem. Abban a pillanatban nem tűnt lehetetlennek megtanulni magamat szeretni. Tudom, tudtam mindig is, hogy ez a kulcs, de soha nem tettem érte semmit. Pedig valóban igaz, másokat csak akkor tudunk igazán szeretni, ha magunkat is elfogadjuk. Addig csak bizonytalanok leszünk és sebezhetőek, meg legfőképpen boldogtalanok.
A jövőbeli énem mosolygott rám és szép lassan elhalványult a tükörrel együtt. Ahogy eltűntek, úgy jelentek meg a szobám tárgyai. Az ébresztőmet megint hallottam csengeni. Kinyitottam a szemem és a fény elvakított. Gyorsan lenyomtam az órám és elnyúltam az ágyamon. Eltűnődtem, hogy vajon álmodtam-e ezt az egész tükrös dolgot. Nem tudtam rájönni, de azt hiszem nem is ez a lényeg. Eddig egy tükröt tartottam magam elé és nem nagyon néztem ki mögüle. Most láthattam a saját valós tükörképem. Álom vagy sem, láttam magam, és ez a lényeg.  

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése