A moly.hu oldalon volt egy versíró pályázat, amire én is készültem. A versnek egy novellás kötet fülszöveg szerepét kellett betöltenie, nehezítésként pedig a következő szavak mindegyikét fel kellett használni: sárkány,
abszurd, kalóz, borzongás, szabadság, másvilág, zen, elmúlás, csendélet.
A
szavaknak világteremtő erejük van: regényekben
sárkányokkal küzdesz, kalózhajók
fedélzetén ébredsz, majd
tündérekkel táncolsz, vidáman.
A szavaknak
éltető erejük van:
az elmúlás
veszélye őket nem fenyegeti, a másvilágra
jutott szereplőket sem feledi, ott ragadnak
az olvasó szívében és agyában.
A szavaknak
izgató erejük van:
borzongás,
szabadság szele rángat magával abszurd, de
izgalmas kalandokra sarkall, melyeken
mindig helyt állsz, bátran.
A szavaknak
nyugtató erejük van:
egy kellemesen
ringató zen versnek ölelő sorai,
akár az öröknek festett csendélet, a szemet, a
lelket pihentetik önmagukban.
Ez a nap ígérkezett a legizgalmasabbnak, és be is váltotta a hozzá
fűzött reményeket. Sok dedikálás, azaz sok általam is kedvelt szerző
(főleg költők) voltak jelen aznap, illetve több engem érdeklő előadást
is az utolsó napon tartottak meg.
3. nap
Előző nap legjobb barátnőmnél aludtam, hogy vasárnap együtt mehessünk a
Könyvfesztiválra. Az első előadás, a "beszélgetés a haza YA fantasy
irodalomról" tíz órakor kezdődött és sikerült öt percet késnünk róla,
ezúttal elnézést is szeretnék kérni, amiért késésünkkel megzavartuk a
beszélgetést. Engem nagyon idegesített a többi késő, szóval el tudom
képzelni, milyen lehetett a mi érkezésünk (azért fél órás késés után az
ember szerintem már nem megy be egy előadásra).
A kerekasztal beszélgetésen részt vettek: Roboz Gábor (moderátorként),
Holló-Vaskó Péter (A. M. Aranth), Buglyó Gergely és Lakatos István.
Beszéltek a műfaj hazai elfogadottságáról, az olvasókkal kapcsolatos
előítéletekről és azok jelenlegi alakulásáról, a szerzők saját magyar
neveiknek felvállalásáról, és arról, egy magyar által írt műnek vajon
Magyarországon kell-e játszódnia. Nagyon érdekesnek találtam az
előadást, habár fiatal nő lévén, sohasem találkoztam a "30 évesen egész
nap otthon gubbasztó, anyjánál lakó, számítógépes játékokkal játszó"
előítélettel (szerencsére).
Az előadás után átrohantunk a következő kerekasztal beszélgetésre,
amelynek címe "menőnek lenn" és a gyerekirodalommal kapcsolatos
menőséget volt hivatott értelmezni, definiálni. Nagyon érdekes
beszélgetésnek találtam, hiszen az általános iskolában és gimnáziumban
nincs fontosabb, mint menőnek lenni, minden ekörül forog, ez határozza
meg az osztályon belüli státuszt is. Ehhez képest hihetetlenül nehéz
megfogalmazni mi számít menőnek és mi nem, akár felnőtt, akár gyerek az
illető.
Varró Dani dedikálására már rég izgatottan vártam, hiszen egyik kedvenc
költőm, akivel eddig nem volt még lehetőségem személyesen találkozni.
Természetesen nem volt alkalmunk beszélgetni, de annak a pár szónak és
az aláírásának is örültem. Nyáry
Krisztiánnal is dedikáltattam az Így szerettek ők egy példányát, mert
nagyon tetszettek a könyvei. Fontos dolog szerintem minden lehetséges
módszerrel megszerettetni az irodalmat, és mi más lenne erre jobb
módszer, mint a mások magánélete iránti kicsit perverz érdeklődésünk
felcsigázása? Aki tud, az tud.
A két dedikálás után máris siethettünk a "kortárs sience fiction és
fantasy előadásra." Ott az egyik kérdésben elhangzott, hogy vajon azért
csappant-e meg az eladott példányok száma, mert az emberek immár inkább
az eredeti, angol változatot olvassák, hogy korábban juthassanak
hozzájuk. Én magamban hozzá tettem, hogy "és azért, hogy ne kelljen a
borzalmas fordításokat olvasni", de nem volt bennem annyi bátorság, hogy
ott és akkor felálljak és megkérdezzem mit tesznek azért a kiadók, hogy
minél kevesebb hiba kerüljön egy fordításba és nem-e ez (a hibák) a
valódi oka annak, hogy az emberek egyre kevesebben veszik az amúgy is
dráguló könyveket. Pedig jó kérdés lett volna.
Spiró György dedikálására barátnőm kedvéért mentünk el. Nagyon
szégyenlem, de még soha nem olvastam semmit tőle. Ami késik azonban nem
múlik, kölcsön is kértem már egy általa írt könyvet.
Ezután következett Kányádi Sándor bácsi dedikálása. Szerencsére nem volt
túl hosszú a sor, hamar mellé ülhettem. Nagyon szeretem őt, nem csak a
műveit, hanem a költőt is, mint embert. Úgy viselkedik, mint ha mindenki
nagypapája volna: nagyon kedves, türelmes és megértő.
Fantasztikus volt a mai nap, a hangulat is nagyon jó volt: sokan voltak,
érdeklődőek, kedvesek, írók és olvasók egyaránt. Jövőre is elmegyek
majd a Könyvfesztiválra, az biztos.
Egy karkötőnek nevezett valami, a következő idézettel:
"Tizenegy perc. A világ egy olyan dolog körül forog, ami csupán tizenegy percig tart." - Paulo Coelho: Tizenegy perc
Fontos megjegyeznem, hogy ezt a három napot úgy csináltam végig, hogy
fájt a hasam. Az első nap volt ilyen szempontból a legrosszabb, viszont
a második napon voltam a legfáradtabb. Ez tehát az oka annak, hogy ezen
a napon csak később, azaz tizenegyre értem a Millenáris parkba, csak
kettőig maradtam, és kevés előadásra ültem be.
2. nap
Aznap
is a testvéremmel indultam otthonról, de egyedül töltöttem a napot a
Könyvfesztiválon. Ennek, és a fáradtság ellenére, nagyon élveztem az
aznapi egy darab előadást, amire beültem és a standok közötti
bolyongást. Szombat lévén sokkal többen voltak, mint pénteken, így
hangosabb is volt az alapzaj, több a gyerek sikongás és nevetgélés.
Nekem nagyon tetszett a hangulat, szívesen járkáltam a különböző kiadók
állomásai között.
Először meghallgattam a Bunkerrajzoló
könyvbemutatóját, amit kint, a szinpadon tratottak. A jó idő miatt
ragadtam ott, illetve azért, mert igazán szórakoztató volt, ahogyan Likó
Marcell és Géczi János meséltek arról, hogyan írták meg a könyvet.
Beszéltek a kapcsolatukról, a múlt súlyáról és arról, hogy mindig van,
akinek rosszabb. A végén egy színész fel is olvasott a könyvből, majd
Likó Marcell előadott néhány dalt. Ha már ott voltam, megvettem a
könyvet (kíváncsivá tettek) és dedikáltattam is velük.
Barna Imre, műfordító
Fél egykor kezdődött a "Rozsban a fogó" című
beszélgetés Barna Imrével a Zabhegyező újrafordításáról. Nagyon érdekes
volt, legfőképpen a cím körüli vita fényében végre meghallgatni a
műfordító gondolatait és indoklását: amikor először fordították, akkor
is vita tört ki (HVG egy cikke szerint) a cím körül, hiszen a zabhegyező
félrevezető lehet (a következő mondásból van: mehet Kukutyinba zabot
hegyezni, ami azt jelenti, hogy semmirekellő), illetve Salingernek is
mondták, hogy rossz a cím, de ő nem volt hajlandó másik címet adni. A
cím angolul: The Catcher in the Rye, azaz valóban közelebb áll hozzá a
Rozsban a fogó.
Másik oka az, hogy a cím elhangzik egy
párbeszédben, ami magyar fordításban viszonylag értelmetlenné vált a
zabhegyező kifejezés használatával, illetve Salinger kikötése is az
volt, hogy a címet szó szerint kell fordítani.
Szerencsére nem
csak a könyv címéről esett szó, hanem a fordítás egyéb nehézségei és
szépségei is szóba kerültek. Például: tegezés/magázás problémája (az
angolban nem tesznek különbséget, a magyarban ki kell találni, milyen a
szereplők közötti viszony), az alap beszédstílus (irodalmi nyelv, vagy
köznyelv használata).Barna Imre úgy érezte, hogy a régebbi magyar
fordítás sokkal közelebb állt az irodalmi nyelvhez, pedig maga Salinger
könyvére a köznyelv jellemző. Szeretett volna olyat alkotni, amit 50
évvel később is megértenek esetleg, olyan szavak használatával,
amelyeknek jelentése időtálló lehet.
A régi fordításban talált
hibákat is, például: a csajnak egész estét betöltő segge van - jól
hangzik és jópofa, de az eredeti szövegben azonban a melle nagy;
osztálytársnőnek vendég haja van - az eredetiben szivacsos melltartója.
Elhangzott
a "phony" kulcskifejezéssel kapcsolatos, többértelműség és közéleti
kontextus miatti okozott fordítási nehézségekről is (pl. Lennon
gyilkosság). Az első fordításnál ugyanis nem tudták még, hogy a XX.
század alapvető művéről van szó, illetve azt, hogy milyen hatással lesz a
világra. Akkoriban nem egyféleképpen fordították, hanem több kifejezést
is használtak rá (4-6 féleképpen: hülye, genny alak...), Barna Imre a
kamu és származékai mellett döntött.
A műfordítás tehát
nagyon nehéz, magam is tudtam ezt, de más ha az ember ezt első kézből
tapasztalja. Így hát jó volt meghallgatni egy műfordító szemszögéből is,
hogy milyen komoly munkával jár egy regény "magyarítása".
Interjú Barna Imrével ebben a témában a Könyves Blogon ITT
Ezen a napon nem maradtam tovább, mert az előadás végére nagyon elfáradtam. Annyi erőm azért maradt, hogy megvegyek pár könyvet:
A hétvégémet (péntek reggeltől vasárnap délutánig) a könyvfesztiválon
töltöttem, és nagyon élveztem. Ez volt az első alkalom, hogy részt
tudtam venni ezen az eseménye, eddig mindig volt valami dolgom: suli,
egyetem, utazás... Nem bántam meg azonban, hogy idén végre időt
szakíthattam rá, minden percét élveztem, még a nehéz, könyvekkel tele
pakolt táskák haza cipelését is.
Itt egy rövid élménybeszámoló.
1. nap (számomra ez a péntek volt)
Az első előadás, amit mindenképpen meg akartam hallgatni fél tizenegykor
kezdődött, ami azt jelentette, hogy hétkor kellett kelnem, hogy
beérjek. Természetesen nincs nehezebb, mint elindulni, de ez alkalommal
nem okozott még ez sem gondot, annyira izgatott voltam, hogy végre ott
leszek a könyvfesztiválon.
Testvéremmel indultam el, mert neki is Pesten akadt dolga aznap, majd a
pályaudvaron elköszöntünk egymástól, én pedig a Széll Kálmán tér
állomásig magamban dúdolgatva metróztam el (az emberek biztosan
furcsállották, de nem tudom biztosan, mert nem figyeltem oda). A régi
Moszkva teret annyira feldúlták, hogy egy pillanatra azt sem tudtam,
merre menjek. Természetesen rossz irányba indultam el, de végül
kikecmeregtem a hatalmas földhalmok közül és sikeresen oda találtam a
Millenáris parkba.
Körülbelül tízre értem oda, így bőven volt időm megvenni a jegyet és
körülnézni kicsit a D épületben, ahova tudtam, hogy nem nagyon fogok
vissza jönni (a gyerekkönyvek részlege volt).
Fél tizenegyre átmentem a B épület Supka Géza termébe, ahol időben
megkezdődött a "könyvtári digitalizálás és jogkezelés" című előadás.
Engem mindig is érdekelt, hogy miért nincsenek a könyvtárban az ott
fellelhető könyveknek digitális változata is, hiszen megkönnyítené az
életünket, ha otthonról is elolvashatnánk azt, amire szükségünk van.
Természetesen semmi nem olyan egyszerű, mint amilyennek hangzik. Nem
tudtam például, hogy a könyvtári könyvek után is jár a szerzőknek
juttatás, sem pedig azt, hogy engedélyt kell kérni tőlük és a kiadótól
azért, hogy kölcsönözhetővé tegyenek egy könyvet. Ha belegondolunk,
akkor persze logikus, hiszen aki kikölcsönzi, nem fogja megvenni, ami
bevételkiesést jelent számukra. Aztán persze ott vannak az "árva művek",
amiknek ismeretlen a szerzőjük, mégis meg kell próbálni őket
felkutatni. Szóval minden bonyolultabb, mint első ránézésre tűnik.
Nagyon tetszett az előadás, sokat tanultam belőle és most már értem,
hogy milyen nehéz a könyvtárak dolga, főleg a megfelelő anyagi források
nélkül.
Dél körül csatlakozott hozzám legjobb barátnőm, együtt bolyongtunk a B
épület különböző standjai között, próbálva ellenállni a kísértésnek és
nem megvenni minden egyes olyan könyvet, ami megtetszik. Természetesen
listával indultam el, és megesküdtem, hogy szigorúan csak olyat veszek
meg, ami azon szerepel, ehhez képest... Képzelitek.
Meghallgattuk volna Andrei Dósa versfelolvasását, technikai problémák
miatt azonban inkább kerekasztal beszélgetés lett az eseményből (román
verseinek fordításai nem készültek el időben). Ennek ellenére érdekesnek
találtam, hiszen románul író erdélyi magyar költőről van szó.
Elsiettünk a Dosztojevszkij Bűn és Bűnhődés újrafordításáról szóló
beszélgetésre, ami akkor kezdődött, amikor Dósa végzett, szerencsére
Soproni András is késett, így nem maradtunk le semmiről. Azért akartam
elmenni erre, mert több dologra is kíváncsi voltam:
Soproni András, műfordító
1. Miért gondolják, hogy újra kell fordítani egy regényt.
2. Honnan veszi valaki a bátorságot arra, hogy egy klasszikus újrafordítására vállalkozzon.
3. Milyen nehézségekkel találta szembe magát, és hogyan oldotta meg.
Semmilyen előítéletet ne lássatok a kérdések mögött, én személy szerint
úgy gondolom, hogy néha igen is szükség van arra, hogy 50 éve
lefordított regényeket valaki kipofozzon. Ezt a kedves Soproni úr is
alátámasztotta. Ő maga azért vállalkozott rá, mert hibákat észlelt a
korábbi fordításra, de azért érezte, hogy egy ilyen klasszikus
lefordítása komoly kihívást jelent majd. A könyv még nem jelent meg, még
javítanak rajta, mert több hiba is maradt benne. Én kíváncsian várom
ezt az új verziót is, szívesen elolvasom majd.
Az előadás után megvettem a korábban kinézett könyveket. Nagyon izgatott
voltam, de mindig az vagyok, ha könyvet vásárolhatok. a választásom a
következő kötetekre esett:
Majd elbúcsúztam Edinától és elmentem a Modiano estre, ahol kaptam egy ingyen példányt az Nóbel-díjas író Augusztusi vasárnapok című könyvéből, amiért az első között regisztráltam az eseményre a Molyon.
Különösen érdekes volt Takács M. József, a Hogy el ne tévedj... című
könyv fordítójának véleményét hallgatni, illetve külön öröm volt Fáber
András tanár urat munka közben látni (ő tolmácsolt Hervé Ferrage-nak, a
Francia Intézet igazgatójának).
A Könyvfesztivál minden napján videófelvételt készített a prae.hu. Íme a mai napról szóló videója
Hölgyeim és uraim, ma van az anyanyelv nemzetközi napja. Használjuk ki
ezt az alkalmat és gondolkozzunk el azon, milyen fontos szerepet is
játszik életünkben az anyanyelvünk: legtöbbet ezen a nyelven
kommunikálunk, gondolkozunk, olvasunk. Anyanyelvünk olyan számunkra,
mint a lélegzés, életünk hétköznapjainak
szerves része, automatikusan használjuk anélkül, hogy különösebben
gondolkoznunk kellene rajta.
Ezen a napon azonban, nem csak
magára az anyanyelvre, hanem a többnyelvűségre, a nyelvek kihalása elleni
küzdelemre, az anyanyelvi oktatás nyelvi támogatására és a nyelvi
sokszínűség fontosságára is felhívják a figyelmet. Tegnap egész napos
konferenciát tartottak Jelnyelvek mint anyanyelv címmel, ami a siketek
és nagyothallók számára a jelnyelv mint elsődleges anyanyelv
elismerésének fontosságát hangsúlyozta, hiszen mint mondták, enélkül a
siketek nem tudnak érvényesülni a társadalomban.
“Február 21-ét
1999-ben nyilvánította az anyanyelv nemzetközi napjává az ENSZ, s
2000-ben ünnepelték először. A világnapot annak emlékére tartják, hogy
1952-ben az akkor még Pakisztánhoz tartozó, bengáli nyelvet beszélő
Bangladesben az urdut nyilvánították az egyetlen hivatalos nyelvvé.
Tiltakozásul a bangladesi diákok február 21-én az utcára vonultak, a
rendőrség ötöt megölt közülük.” (Forrás: Cultura)
Az ember nem
szokott agyalni az anyanyelvén, sem másokén, pedig láthatjuk, hogy ez
valójában olyan fontos kérdéseket érint, mint az esélyegyenlőség. Az
Európai Unió tagállamaikon belül például jogunk van ahhoz, hogy
anyanyelvünkön érvényesítsük érdekeinket. Képzeljétek el, ha egy
magyarnak angolul, németül, vagy franciául kellene az Európai Bírósághoz
fordulnia. Igazságos lenne? Nem igazán. Ugyanilyen megközelítésből
nézhetnénk a menekültek, vagy a kisebbségek helyzetét is: milyen nehéz
lehet számukra nap mint nap idegen nyelven intézni ügyeiket…
Gondoljunk tehát az anyanyelvre úgy, mint az a rengeteg nyelv, amelyet
az emberek beszélnek, amelyet születésüktől fogva hallanak és
használnak. Anyanyelv nem csak egy van, hanem mindenkinek megvan a
sajátja és joga van használni.
"John Scalzi a Vének háborújában egy olyan világot ír le, ahol az ember már űrbéli gyarmatokon él, és folytat kegyetlen harcokat újabbakért a Gyarmati Véderő vezetésével. Erre mindenképp szükség van, ugyanis az erőforrások szűkösek, lakható bolygókból pedig kevés van, és emiatt a kivándorlást erősen korlátozzák a Földről. Sokaknak csak az a lehetőség marad, hogy a hetvenöt éves kort elérve jelentkezzenek katonának, majd két év frontszolgálat után letelepedjenek valamelyik kolónián, busásan megjutalmazva. Nem csak emiatt hangzik csábítónak ez a lehetőség: a közvélekedés szerint a Gyarmati Véderő valamilyen módszerrel meg is fiatalítja az embereket, hiszen öregekkel nem lehet harcba indulni. Úgyhogy John Perry két dolgot tett a hetvenötödik születésnapján. Meglátogatta a felesége sírját, majd belépett a hadseregbe. Csak két évet kell túlélnie. Azt viszont még ő sem sejti, hogy milyen megpróbáltatások várnak rá - a brutális háborúk és az otthon fényévekre nyúló távolsága örökké megváltoztatja az embert. Valami sokkal különösebbé és veszélyesebbé." Forrás: Fülszöveg Alizée véleményét a könyvről itt találhatjátok meg.
Valahol, mélyen születnek az érzések, melyeket oly sokszor
próbálunk palackba zárni és elrejteni, a folyón leúsztatni, csak, hogy
elfelejtsük őket. Az érzések oly részegítőek, összezavarnak minket. Madárként
ülnek lelkünk villanydrótjain és húznak minket, csak arra várnak, mikor
szárnyalhatnak. Mondd, elfelejtetted már azt a szárnyaló érzést, amit a boldogság
okoz? Biztosan, mert nem mersz a tükörbe nézni se. Miért félsz ettől az
érzéstől, miért hagyod, hogy a sötétség üljön a lelkeden? Azt hiszed ettől élsz
még? Azt hiszed a fájdalom nemessé tesz és megéri ezt az érzést egy egész
életen át dédelgetni? Hazugság, ha azt hiszed, hogy a boldogság csak a
kiváltságosaknak jár. A boldogság nem főnyeremény, amit csak a legtökéletesebb ember
érdemel meg. Mindenkinek jár, pont ezért nehéz elhinni, hogy nem kell mást tenned, mint felé nyújtanod a kezed és megnyitnod a szíved, hogy befogad.
A boldogság egy szemüveg csupán, el kell döntened, hogy felveszed és
viselni fogod, bármennyire nehéz is magunkon tartani. Senki se mondta, hogy boldognak lenni könnyű, de mindenkinek
ugyanannyi esélye van megszerezni. Hazugság, ha azt hiszed, számít a nem és a
társadalmi helyzeted, mert a boldogság morzsái mindenhol fellelhetőek, csak az
számít, hogy észre akarod-e venni őket, vagy sem.
A tetovált lány (I. kötet): Negyven éve történt. Az agg milliárdos elveszítette
unokahúgát, akit gyermekeként szeretett. S azóta is, évről évre, valaki -
mintha az őrületbe akarná kergetni - minden születésnapján emlékezteti
az idős urat arra a tragikus napra… Az évek óta tartó nyomozás új
lendületet kap, amikor a férfi felfogad egy vesztes sajtóper után állás
nélkül maradt, rámenősnek tűnő újságírót, hogy kísérelje meg az igazság
kiderítését. Hisz sokan élnek még a rokonságból, akik akkor ott voltak. A
gyilkosnak köztük kell lennie… Ugyanakkor egy jó hírű magánnyomozó
iroda munkatársnője rááll az újságíróra, s szinte mindent kiderít róla,
ahogyan mások sem bízhatnak abban, hogy titkuk rejtve marad a kivételes
tehetségű, tetovált lány előtt.
Az egyik: "tedd meg!"
A másik: "Nem megy."
Lüktet a fejem. Az egyik: "Muszáj." A másik: "Dehogy." Kapar a torkom. Az egyik: "Csináld!" A másik: "Fenét!" Szorul a szívem. Az egyik: Gyáva." A másik: "Igen." Gyomorgombóc. Az egyik eláll, A másik felnyög. Elszédültem. Az egyik rosszall, A másik pirul. A földre estem. Az egyik: "Látod?" A másik: "Igen." Én csak fekszem. Az egyik lábam, A másik karom megmozgatja. Az egyik felhúz, A másik lehúz még mélyebbre. Egyik átkarol, Másik elenged. Döntenem kell.
A következő novellák egy játék részei voltak, mely során az egyikünk egy témát adott meg a másiknak (ami lehetett egy szó, egy mondat vagy bármi más), és azt bele kellett szőnünk egy történetbe vagy versbe. Az alábbiakban az én írásaimat olvashatjátok.
"Charlotte Bronté regényében a romantika az igazi vonzóerő, de ez a romantika a szenvedély realista ábrázolásával párosul. Egy asszony tárja fel itt a lélek legrejtettebb titkait. Vallomásainak bátorságát akkor értékeljük igazán, ha nem felejtjük el, hogy e vallomások a Viktória-korszak légkörében szólaltak meg. Jane Eyre őszintesége megbotránkoztatta és elbűvölte az olvasókat abban a korban, amikor a konvencionális felfogás az volt, hogy a nő csak tárgya lehet a szerelmi szenvedélynek, alanya soha. Jane Eyre naív tisztaságában és fegyelmezettségében is csupa láz, csupa forrongás. Szerzője Currer Bell álnév mögé rejtőzött, és egy csapásra híressé vált Angliában. Utat tört a modern szerelmi regénynek, és előfutárja lett a nők emancipációjáért folytatott sok évtizedes küzdelemnek."
Forrás: Fülszöveg
A könyv letölthető a MEK oldaláról.
