Ellie és Antony (8. rész)

Teltek a hónapok, javult az időjárás is. Mrs. Johnson az udvaron teregette a frissen mosott ruhákat, míg Jane – aki alkalmanként segített az otthoni munkákban, ha a háziasszonynak sok dolga akadt – kenyeret sütött, melynek illata már belepte a környéket.
A nap hétágra sütött, felmelegítve a levegőt és megadva a növényeknek a szükséges fényt. Zöldült is mindegyik rendesen, így fejezve ki hálájukat a kegyes időjárás és az emberek gondoskodása iránt.
A gyerekek azonban mindezzel nem foglalkoztak. Henry elment Antonyért a szomszéd faluban és a rét felé sétálva élénk beszélgetésbe kezdtek. Antony a murzsik ellen akart harcolni, Henry azonban valami okosabb játékot szeretett volna kitalálni. Nem gondoltak azonban arra, hogy a mozdonynál rájuk várakozó két lánynak más tervei voltak a mai nappal kapcsolatban. Igazából Judy ötlete volt az egész, de könnyen rá tudta venni a kis Ellie-t is.
- De hidd el, jó ötlet – győzködte még kicsit a lányt.
- Jó, de nekik nem fog tetszeni – válaszolt Ellie az érkező fiúk felé mutatva.
- Jaj, dehogynem – legyintett Judy, majd mosolyogva fordult a mutatott irányban és integetett a közeledő barátoknak.
- sziasztok – köszönt Antony lelkesen. – Henry valamiért nem akar a murzsik ellen harcolni ma, úgyhogy szavazni kell – jelentette ki.
- Az nem baj, mert mi sem szeretnénk most ilyen háborúsat játszani – lelkendezett Judy. Azt hitte nehéz lesz rávenni a fiúkat, de most hogy látta, köztük sincs egyetértés, úgy gondolta sokkal könnyebb dolga lesz.
- Miért, ti mit akartok? – ráncolta szemöldökét a vörös hajú.
- Esküvőt – jelentette ki a lány, mintha ez magától értetődő lett volna. Pár nappal korábban a falu Esther és John lakodalmát ülte, ezért a környék összes lányának a feje tele volt romantikus képekkel és ez alól Judy és Ellie sem voltak kivételek, habár Éléonore-t sokkal kevésbé érdekelte a dolog.
- Mindketten választotok közülünk és kettős lakodalmat ülünk. Keresünk bogyókat, meg leveleket, az lesz a vacsora és majd táncolunk és énekelünk – magyarázott lelkesen a lány. A két fiú egymásra nézett, Antonynak nem nagyon fűlött hozzá a foga, ő inkább csapdákat állított volna a murzsiknak.
- Mit szólsz ehhez Henry – kérdezte barátját, akitől támogatást várt. Biztos volt benne, hogy különös hangulata ellenére, inkább haditerveket szőne, mint hogy esküvőset játszana.
 A fiú azonban meglepte őt. Hosszas gondolkozás után arra jutott, hogy az esküvő igen komoly dolog, ha ilyet játszik, azzal mindenkinek bebizonyítja, hogy ő már nagyfiú. Papa sem köthetett bele egy ilyen játékban, hiszen eljátsszák azt, amit a felnőttek, tehát ez felnőttes játék.
- Nekem tetszik az ötlet – válaszolta hát, meglepve húgát és legjobb barátját. – Hogyan kell? – nézett kérdőn az elégedetten mosolygó Judyra.
A lány végigmérte a két fiút, majd felnevetett. 
- Először is, fésülködjetek meg – lépett közelebb hozzájuk, hogy kezével lesimítsa hajukat. – Egy ilyen eseményen elegánsnak kell lenni. Tűrjétek be az ingeteket is, hogy néztek már ki? – tetette a felháborodást, ahogyan anyjától látta.
Antony beletörődve szomorú sorsába, szófogadóan és elnézően mosolyogva teljesítette Judy kéréseit.
- Aztán - folytatta a lány, - szerezni kell valami enni és innivalót, mert ki látott lakodalmat lakoma nélkül – rázta meg mutatóujját, majd se szó se beszéd az erdő fele futott. A gyerekek szétszéledtek, majd magvakkal, levelekkel, virágokkal megrakodva tértek vissza. Mindent szépen elrendeztek a mozdony mellett, már csak egy mennyasszony és egy vőlegény kellett.
- Most választanotok kell – mutatott Ellie-re és magára. – Na, ki venne el feleségül?
- Én! – válaszolt egyszerre a két fiú.
A társaság elcsendesedett, a két fiú morcosan nézett egymásra.
- Nekem kell elvennem Judyt – jelentette ki Henry.
- És mégis miért pont neked kellene? – kérdezett vissza Antony.
- Egyszerű, azért, mert nem házasodhatok össze a húgommal – válaszolt elégedetten a fiú, remélve, hogy ez egy olyan érv, ami ellen semmit nem lehet felhozni.
- Ellie hozzám képest túl alacsony – vágta rá Antony gondolkozás nélkül.
A fiúk veszekedtek, Judy elégedetten szemlélte az eseményeket, örült, hogy mindenki őt akarja, Ellie pedig elkeseredett, hogy őt senki nem venné feleségül, még a saját testvére sem.
- Nyugalom – kiáltott fel Judy. – Különleges házasság lesz ma, mindkettőtök felesége leszek, ha ez nektek is megfelel – vetett véget a vitának. – Ellie, lesz a pap, ő ad össze minket.
A fiúk összenéztek, majd mosolyogva bólogattak, de Ellie karba tett kézzel állt Judy mellett.
- Én nem leszek pap – jelentette ki határozottan.
- De ha nincs pap, az elrontja a játékot – próbálta jobb belátásra bírni a kislányt Judy. – Ugye nem akarod elrontani a játékot?
- Nem akarom, de pap se akarok lenni. Nem vagyok öreg bácsi és amúgy is, én nem vagyok kopasz. Csak a kopaszok lesznek papok – makacskodott Éléonore.
- Ez nem is igaz – vágta rá Henry.
- Igen? Akkor mondd meg miért van az, hogy Little Farm papja is kopasz? – vágta rá a lány.
- Ennek semmi köze a dologhoz – legyintett Judy.
- Kérlek Ellie, ne rontsd el a játékot – kérlelte Antony, aki pedig korábban nem is akart játszani. Ha a fiú kérte, a kislány általában bármit megtett, most azonban belé szállhatott a kisördög (vagy talán a féltékenység) és nem engedett.
- Rendben, akkor legyél a koszorúslány – ajánlotta Judy, Éléonore azonban csak a fejét rázta.
- Ez amúgy is csak egy buta játék, nem játszom – jelentette ki, majd sértetten az erdő felé futott.
A gyerekek tehetetlenül néztek egymásra, nem igazán értették mi baja lehet a kislánynak. Henry megfogta Judy kezét, majd a mozdony felé vezette.
- Nem baj, nélküle is lehet játszani. Először Antony lesz a pap, aztán én és utána táncolunk. Jó így? – nézett kérdőn barátaira a fiú.
- Igen – tapsikolt örömében Judy, és már fordult is Antony felé. – Jössz?
- Jövök – válaszolt az erdőt kémlelve, hátha Ellie visszajön, de ez nem történt meg. Úgy érezte, nem voltak vele valami kedvesek és ezért lelkiismeret furdalása volt, de a mozdony felé fordult és levezényelte a szertartás első felét.
Éléonore közben abbahagyta a futásban és körülnézett. Jól ismerte az erdőt, soha nem tévedett el, most is tudta, hogyha tovább megy egyenesen, egy aranyos patakhoz ér majd. A madarak csiripelését hallgatva sétált hát tovább, ügyet sem vetve a máskor olyan hívogató színes virágokra.
Miért nem akart egyikük sem feleségül venni? Ez nem igazság. Pedig velem régebb óta játszanak, mint ezzel a Judyval. Amúgy is ő túl szőke, az már nem is szép, ha valakinek ilyen világos haja van – gondolta saját fekete hajának gyűrögetése közben. A haja megnőtt a télen, így a fonat leért egészen a háta közepéig. Nagyon tetszett neki, hogy ilyen hosszú, de az övé túl sötét volt. Az kellene, hogy a haja majdnem olyan világos legyen, mint Judyé, de nem ugyanannyira, mert az már nem jó. Még akkor se jó, ha minden fiúnak tetszik, még Henrynek és Antonynak is. Amúgy is, nem a haj a legfontosabb, hanem az, hogy a lány nem tud tobozzal célozni, sosem találja el a murzsikat.
Úgy érezte lassan sétált, mikor felnézett azonban meglepődött, hogy már a rozoga magaslesnél jár. Felmászott a létrára, és körbenézett. Ott voltak még a dolgok, amiket barátaival ide hordott ősszel, de a levelek teljesen elszáradtak, a moha sem volt valami szép állapotban, így Ellie úgy döntött, kitakarít. Gyorsan megvolt ezzel a feladattal, hiszen egyszerűen csak kihajigált mindent, ami csak volt odafent, majd lemászott és virágokért szaladt, hogy majd azokkal díszíti ki a titkos helyüket. Mikor ezzel is végzett, leült a létra legmagasabb fokára és kezét tenyerére támasztva hallgatta az erdő hangjait. Nem volt jó érzés egyedül lenni, de ennek ellenére sem akart a többiekhez visszamenni. Biztos nincs még vége a buta esküvős játéknak.
Ekkor lépteket hallott, lenézett, és tekintete Antonyéval találkozott.
- Feljöhetek? – kérdezte szégyenlősen.
- Csak ha tudod a jelszót – válaszolta vállat vonva a lány.
- Rigófészek a jelszó, ha jól emlékszem – nézett fel kérdőn, mire a lány bólintott egyet. Antony felmászott és barátnője mellé ült.
- Vége a játéknak? – nézett maga elé Ellie, mintha ez nem is lenne fontos kérdés.
- Hát… nem tudom – felelt a fiú. – Amikor eljöttem, még nem volt vége, de azt hiszem ketten már nem folytatták. Úgy nem vicces – magyarázta.
- Miért jöttél el? – nézett kíváncsian Antonyra.
- Igazad volt, buta játék. Jobban szerettem volna a murzsikkal foglalkozni. Kidíszítetted a magaslest… Nagyon szép lett – jegyezte meg, miután hátra nézett. – Legközelebb szólj, szívesen segítettünk volna. Azt hiszem ez még Judynak is tetszett volna.
A kislány nem válaszolt. Judy, Judy… már megint ő. A fiú kérdőn tekintett barátnőjére.
- Mi a baj?
- Semmi – válaszolt morcosan Ellie.
- Hazudsz.
- Miért nem akart senki feleségül venni engem? – fakadt ki a kislány. – Ez nem igazság, Judy új, csak december óta játszik velünk.
Antony elmosolyodott. Akkor erről volt szó? Éléonore csak féltékeny. Nem tudta miért, de megkönnyebbült.
- Én azért nem veszlek most feleségül, mert majd akkor foglak, ha nagyok leszünk. Henry pedig azért nem, mert a testvére vagy, az meg fura lenne – válaszolt vigyorogva.
- Nem is igaz, csak azért mondod, hogy jobb legyen a kedvem – fordult el duzzogva a kislány.
- Esküszöm, hogy komolyan mondtam – nevetett fel a tizenkét éves fiú. – Ha nagyok leszünk, te leszel a feleségem.
Éléonore kétkedve nézett a fiúra, majd egyre inkább elkeseredett.
- Papa biztos nem fogja megengedni. Azt mondta, csak ahhoz mehetek majd feleségül, akit ő meg mama választanak és nem mondták, hogy téged választanak.
- Ne félj, még sok idő van addig – mosolygott Antony – és biztos nem lesz bajuk ezzel, mert szeretnek engem.
A kislány elgondolkozott ezen és arra jutott, hogy igazat kell adnia a fiúnak. Papa is és mama is nagyon szerették őt, még akkor sem voltak mérgesek, mikor karácsonykor eljött, vagy mikor kiderült, hogy meglátogatták, mert beteg volt. Na jó, mérgesek voltak, de nem adtak olyan nagy büntetést, mint amilyet megérdemeltek volna.
- Igazad van – derült fel Éléonore arca. – Jó, de akkor nem szabad senki mást elvenned feleségül, csak engem, Judyt sem, meg semelyik másik lányt. 
- Rendben – próbált Antony komoly maradni, habár legszívesebben felnevetett volna barátnőjének szigorú tekintetét látván. – Esküszöm, hogy csak téged veszlek feleségül, de most már gyere, mert a többiek várnak minket.
Ellie bólintott és mindketten lemásztak a magaslesről, majd kéz a kézben ballagtak vissza a rétre, ahol Judy és Henry már türelmetlenül várták őket.
- Visszahoztam, kezdődhet a lakodalom – kiáltotta Antony, majd a kislány kezét fogva őrülten pörögni kezdett, míg mindketten el nem szédültek és nevetve a földre estek.

Ellie és Antony (7. rész)

A hó olvadni kezdett, saras latyakot hagyva maga után. Az idő még csípős volt reggelenként, de napközben érezhetően enyhült. A madarak csiripeltek, köszöntötték megmentőjük, a tavasz érkezését. Az emberek is megkönnyebbülten sóhajtottak fel, idén a tél hosszúnak bizonyult, nagyon féltették terméseiket. Mindenki elégedett volt, csak két gyermek nézett ki morcosan a konyha ablakán.
- Hadd menjünk ki – könyörgött a fiú.
- Hogy aztán napokig moshassam a ruháitokat? Szó sem lehet róla – válaszolt anyjuk a levesbe szórva egy csipet sót.
- Megígérjük, hogy nagyon fogunk vigyázni – folytatta összekulcsolt kezekkel fia. – Nem leszünk sárosak. A cipőnk egy kicsit, de azt majd mi kipucoljuk utána – tette még hozzá, húga pedig lelkesen bólogatott.
- Mondtam már, hogy nem. Tanuld inkább a történelmet, ha nem akarod, hogy édesapád leszidjon féléves átlagod miatt – fordult feléjük szigorú tekintettel az asszony. – Te pedig Ellie, segíts nekem egy kicsit. Hozd ide azt a kosarat – mutatott az ajtó melletti sarok felé – és varrd vissza a gombokat, nekem most nincs időm erre.
Lánya durcásan engedelmeskedett a szülői akaratnak, átsétált a konyhán, majd felemelte a kosarat.
- Huh, ez nagyon nehéz – engedte vissza a földre. – Henry, segíts nekem, kérlek – nézett duzzogó testvérére, aki azóta is az ablakban állt. Kifele bámult, nézte a rétet, figyelte, hogy a murzsik nem használják-e ki, hogy senki sem védi a várat. Tragédia lenne, ha elfoglalnák a mozdonyt, ezt nem engedhetik meg maguknak, mert visszahódítása emberéletekbe is kerülhet.
- Henry! – kiáltott felé húga, kirántva a fiút haditerveinek szövéséből. – Segíts már.
- Nem – rázta meg a fejét mérgesen. – Én ki akarok menni.
Ekkor kinyílt a konyha ajtaja és belépett rajta édesapjuk. Arckifejezése nem sok jót ígért, valószínűleg mindent hallott. Tekintete végig söpört a helyiségen, majd fián állapodott meg. Hatalmas alakja fenyegetően lépett felé, mint egy éhes oroszlán, ahogyan prédája után kap.
Ellie behúzta a nyakát, úgy nézett a konyhába lépő férfira. Apjuk nem tűrte az ilyen viselkedést, hiszen ha ő vagy anyjuk mondott valamit, annak úgy kellett lennie, nem volt helye vitának.
- Henry – csattant fel a mély hang, mikor már csak pár méter választotta el őket egymástól. A fiú húgához hasonlóan próbálta minél kisebbre összehúzni magát, de sajnos nem tudott még egérré változni, akármennyire is szeretett volna. Papa a mérges hangját használta nevének kiejtésekor és ez egy büntetésnél is rosszabb volt. A gyerekek egy dologban megegyeztek már évek óta: ha lehet, inkább a szobafogságot választják, mint papa mérges hangját. 
Hogy is írhatnánk le, ennek a hangnak a hatását. Olyan volt, mint a mennydörgés, miközben tekintetével villámokat szórt volna, melyek el is találták őket. A fájdalom egész testüket átjárta, remegést és könnyeket okozva. Igen, a hang és a tekintet olyan elemi erővel hatott rájuk, hogy annál félelmetesebbet nem is tudtak elképzelni.
- Anyád világosan megmondta, hogy nem mehetsz ki, mit nem értettél ezen? 
Újabb dörgés, újabb villámok, ez elől a vihar elől nem volt menekvés. Ellie ijedten tekintett Henryre és imádkozott, hogy az ne válaszoljon szemtelenül. Az a buta mindig megtette és aztán… Nem, a lány nem is akart arra gondolni mi történik, mikor a papával szemtelenek. A legjobb ilyen esetben mindenképp az, ha nem is szólal meg. Ha csak tűri a viharos szelet, a mennydörgést és a villámokat, akkor épp bőrrel megússza, ha viszont küzdeni próbál ellenük, az időjárás kegyetlenül visszavág. 
- Értettem, csak… - Henry megijedt apja egyre felhősödő tekintetétől, de erőt vett magán, – bármikor támadhatnak a murzsik és akkor nem lesz, ki megvédje a várat.
Mrs. Johnson idegesen harapta be ajkát, hogy ne szólaljon meg. Még ő is félt férje mérgétől, mely csak úgy fröcsögött, ha valami felzaklatta nyugalmából. Tudta, hogy fia milyen butaságot követett el ezzel a válaszával, így behunyt szemmel várta a reakciót. Nem tehetett semmit.
- A murzsik… - a szél suttogássá halkult, de csak azért, hogy erőt gyűjtsön egy újabb viharos támadásra. Ellie könnyes szemmel bújt az asztal alá, nem akarta látni a kéz lendülését, a könnyes szempárt és a piros foltot testvérének arcán. Csattanás hallatszott, majd a konyha elnémult.
- Ilyen nagyfiú ne szórakozzon kitalált lényekkel. Idős vagy te már ahhoz, hogy ilyen buta játékokat űzz. Tanulnád inkább ilyen hévvel a történelem leckédet – a hang nyugodtabb volt, szigorúságából azonban semmit nem veszített. – Ülj az asztalhoz, most – kiáltott a megszégyenülten álldogáló gyermek felé, miközben egy füzetet és egy könyvet hajított az említett bútorra. – Állj neki, egy óra múlva kikérdezlek, és ha nem tudod a leckét… - mondatát nem folytatta, de nem is volt rá szükség, mindenki tudta mi következhet akkor, ha nem teljesítik papa parancsait.
Mr. Johnson kilépett a konyhából, maga mögött hagyva családját. Ellie az asztal alatt sírt olyan halkan, ahogyan csak tudott, Mrs. Johnson a gőzölgő leves előtt állt behunyt szemmel, Henry pedig a konyha ajtaját nézte üres tekintettel, arcának bal felén vörösen izzott apjának kéznyoma. A helyiségre súlyos csend telepedett, a kislány szipogása csak rontott a helyzeten.
- Tedd, amit mondott fiam – hangzott fel anyjuk csendes hangja, megtörve a fojtogató némaságot. Megkeverte a levest, majd rá helyezte a fedelet, már csak hagynia kellett főni. Kötényébe törölte kezét, majd gyermekei felé fordult. Henry immár őt nézte, leplezetlen haraggal. Anyja nem tett semmit, hogy ezt megakadályozza, nem állította meg apjukat, így joggal lehet rá dühös.
Mrs. Johnson nem vette magára a fiából felé áradó érzelmeket, a vállainál fogva az asztalhoz irányította.
- A helyedben nem idegesíteném fel jobban – tolta elé a füzetet és a könyvet. – Tanuld meg gyorsan és túl leszel az egészen – tette még hozzá, miközben az asztal másik oldala felé sétált. Lehajolt és a bútor alá nézett, majd pityergő lánya felé nyújtotta a kezét.
- Gyere Ellie, vissza kell varrnunk pár gombot, elfelejtetted? 
A kislány elfogadta anyja segítségét és előmászott menedékéből. Ketten fogták a kosarat, anya a jobb, Éléonore a bal fülénél és Henryvel szemben foglaltak helyet. Mrs. Johnson az asztalra helyezte a tálacskát, amiben a leszakadt gombokat tartotta, majd köténye zsebéből előhúzott egy tűpárnát és fehér cérnát. Mindhárman hozzáláttak a munkához, a fiú tanult, anyja és húga pedig próbálták rendbe hozni az ingeket és nadrágokat. Csendben dolgoztak, de ez nem békés, nyugodt, hanem vihar utáni, félelemmel teli csend volt.
Henry, az arcát csípő érzés miatt nehezen tudott leckéjére koncentrálni, pedig tudta, ha nem tanulja meg egy órán belül, újabb vörös folttal gazdagodik majd. Miért kellett apjának ilyen igazságtalannak lennie? Ő csak ki akart menni játszani. Rendben van, tényleg buta, gyerekeknek való játék ez, de… de Ellie miatt akarta. Ez az, minden Ellie hibája. Miatta kell folyton ilyen butaságokat játszani, mert a komoly játékokat úgysem érti.
Mérgesen nézett fel olvasmányából, hogy húgára nézzen, aki maszatos arccal próbálta a tű lyukába fűzni a cérnát. Ő miért sír? Neki semmi oka rá, hiszen nem őt ütötték meg. Pedig megérdemelte volna, sokkal inkább, mint ő. A jó kislány, folyton csak segíteni akar papának meg anyának, hogy rá sose haragudjanak. Mindig ő az, akit megbüntetnek, soha sem a húga. Ez a világ igazságtalan, de majd meglátják mind! El fog ő szökni, aztán szomorkodhatnak, hogy eltűnt a drága testvér, a drága gyermek. Ha-ha, megérdemlik majd a szenvedést, amiért igazságtalanul bántották őt.
Ellie közben arra gondolt, hogy bár testvére szemtelen volt, azt azért nem érdemelte meg, hogy megüssék. Amúgy is, most legalább egy hétig nem szól majd hozzá Henry. Nem értette, hogy egy ilyen után, miért rá haragszik a bátyja, hiszen ő nem tett semmi rosszat, ő igazán nem akarta, hogy bántsák. Tényleg jó lett volna kimenni, de ha anyu azt mondja, nem lehet, akkor nem érdemes emiatt veszekedni, mert ők úgyis csak gyerekek és a felnőtteknek meg van a módjuk rá, hogy azt kelljen csinálni, amit ők mondjanak. Most is ez volt. Henry soha se érti, hogy csak rosszabb lesz minden, ha vitatkozik és utána rá mérges, mert ő nem vitatkozott, és ezért majd nem hagyja játszani. Ez nem igazság. Bezzeg,  ha meghalna, akkor bátyja szomorú lenne, hogy nincs ki bombázza a murzsikat tobozokkal. Meg a papa is biztos rájönne, ha ő meghalna, hogy nem volt jó, amit csinált, lelkiismeret furdalása lenne miatta, és meg is érdemelné. Viszont nem jó, mert anyu is szomorú lenne, pedig ő nem csinált semmi rosszat, csak nem engedte, hogy kimenjünk. Mondjuk ez indította el az egészet, akkor lehet, hogy mégis megérdemelné.
Mrs. Johnson fejébe pedig az járt, hogy férje néha igazán viselkedhetne nyugodtabban. Nem kell a gyereket megütni azért, mert ki akar menni játszani, hiszen még olyan fiatalok, normális, hogy szükségük van a mozgásra. Persze Henry szemtelenségéért megérdemli a büntetést, mégis hogy képzelte, hogy csak úgy válaszolgat az apjának és neki. Ha azt mondjuk, hogy nem, akkor az azt jelenti, hogy nem és kész. Ezen mit nem lehet érteni? De azért Mr. Johnson reakciója eltúlzott volt. Majd valahogy szóba kellene ezt hozni egyszer, de hogyan lehetne úgy beszélni erről, hogy végig hallgassa? Férje nem türelméről híres és utálja, ha döntéseit megkérdőjelezik. Na de miért kell ennek a gyereknek folyton felidegesítenie az apját? Olyan, mintha sportot űzne a dologból. Igazán, néha hallgathatna rájuk ez a kölyök, sokkal kevesebb gond lenne vele.
Ekkor lépett be Mr. Johnson, megakasztva a gondolatok menetét. Mindenki felnézett munkájából, Henry izgult, Ellie félt, Mrs. Johnson pedig összeráncolt szemöldökkel figyelte, ahogy férje az asztalhoz sétál. Le is telt volna az egy óra?
Papa leült Henry mellé, kivette kezéből a könyvet és maga elé tolta a füzetet. Minden bevezetés és gondolkodási idő nélkül belenézett a tanulnivalókba, és:
- Ki, és mikor fedezte fel Amerikát? – hangzott fel a szigorú kérdés. 
Ellie és anyja is várakozva tekintettek a fiúra, aki idegesen kezét tördelve nézte cipőjének orrát.
- Azt hiszem… azt hiszem, hogy Kolumbusz Kristóf volt és ööö… Ezeeeer… négyszázkilencveeen… kettőben? – nézett kérdőn anyjára a fiú.
Mrs. Johnson megkönnyebbülten fordult vissza a kezében tartott inghez, de Ellie, aki nem tudta, hogy a válasz helyes-e, tovább izgult, amíg apja nem bólintott egyet. Ekkor ő is megnyugodva tért vissza munkájához, miközben papa folytatta fia kikérdezését.
Henrynek úgy tűnt, mintha apja órákig feleltette volna és nem is fogta fel igazán, mikor adott jó, vagy rossz választ. Mikor Mr. Johnson végre becsukta a könyvet a fiú fellélegzett, apja pedig szó nélkül hagyta el a konyhát. Az ajtóból azért visszafordult, hogy megkérdezze mikor lesz kész az ebéd, mire Mrs. Johnson felkiáltott – a leves! – és az elfelejtett fortyogó lábashoz sietett. Ellie halkan felnevetett, Henry eltolta magától a tanszereket, majd anyjuk kérésére tiltakozás nélkül segítettek a terítésben.
Ebéd után Ellie vágyakozva nézett ki az ablakon, de nem merte aznap többet szóba hozni a rétet. Bátyja, meglepve a kislányt, egyszer sem fordult az ablak felé, nem is beszélt neki murzsik ellen szövött tervekről, vagy Antony ólomkatonáiról. A fiú a szobájába vonult és tankönyvekkel vette körül magát, hogy ne is gondoljon olyan buta, gyerekes játékokra, amik apját olyan nagyon felidegesítették.

Ellie és Antony (6. rész)

A hideg szél a kislány arcába fújta a havat. Egymás kezét markolva küzdött a két gyermek az elemekkel szemben, elképzelve azt, hogy valami gonosz varázsló küldte rájuk a vihart, hogy megakadályozza őket céljuk elérésében. Persze a két hőst semmi nem tántoríthatta el attól, hogy betegeskedő barátjukat meglátogassák, de ezt a gonosz varázsló nem tudhatta, ezért nem is hagyta abba a szél erejének növelését.
Henry ellen-varázsigéket kiabált maga elé, Ellie pedig minél kisebbre próbálta összehúzni magát, hogy megtarthassa azt a kevés meleget, amit kabátja őrzött.
- Ne félj húgi, pár perc és ott vagyunk – nyugtatgatta testvérét Henry, előre mutatva. – Látod? Már látszanak a falu fényei.
Éléonore nem válaszolt, csak haladt előre, egyik kezével erősen kapaszkodott bátyja tenyerébe, míg a másikban egy kosarat tartott. Már nagyon elfáradt, de nem panaszkodott, hiszen barátjuk is megtette volna ezt az utat, ha valamelyikük megbetegszik.
Szerencsére valóban nem kellett már sokáig fagyoskodniuk, pár perc múlva odaértek a Mason család házához. Henry kopogott be, mire Lucy, a cselédlány nyitott ajtót és tessékelte be őket.
Mrs. Mason a konyhából lépett elő, majd felkiáltott, mikor meglátta az előszobában vetkőző gyerekeket.
- Te Jó Isten! Hogy merészkedhettetek ki ebben az időben? Anyátok tudja, hogy eljöttetek otthonról?
A testvérek egymásra néztek, majd pirulva vállat vontak.
- Anya nincs otthon – válaszolt szégyenkezve Ellie, mire Henry könyökével oldalba bökte.
- Miért nem tudod befogni a szádat? – suttogta idegesen húgának.
Mrs. Mason persze nem volt süket és nem is tett úgy, mintha az lett volna.
- Mégis hogy tehettétek ezt? Mi van, ha édesanyátok haza megy, és üresen találja a házat? Arra nem gondoltatok, milyen aggodalmakat okoztok neki ezzel a kiruccanással?
Nem, a gyerekeknek eszükbe sem jutott ez a lehetőség.
- Úgy gondoltuk, hogy előtte érünk haza – válaszolt halkan, szemét lesütve a kislány. – Hallottuk, hogy Antony beteg és mindenképpen meg akartuk látogatni őt.
- A szándék nemes, de a kivitelezéssel nem értek egyet – ráncolta össze szemöldökét szigorúan az asszony. – Legközelebb ne gyertek el édesanyátok engedélye nélkül, mert visszaküldelek titeket anélkül, hogy akár egy szót válthatnátok a fiammal, megértettétek?
A két gyermek lehajtott fejjel álltak az ideges asszony előtt, szégyellték magukat és mindketten azt kívánták, bár elnyelné őket a föld. Henry szedte össze magát hamarabb.
- De most ugye felmehetünk hozzá? – kérdezte félénken.
Mrs. Mason lemondóan sóhajtott.
- Ha már itt vagytok… Mégsem küldhetlek titeket haza ilyen időben – rázta meg a fejét, majd a lépcső felé intett. – Menjetek, de semmi hangoskodás, Antonynek nyugalomra van szüksége.
A gyerekek a mondat végét meg sem hallották, már rohantak is fel barátjuk szobájába, Mrs. Mason pedig idegesen sétált vissza a konyhába.
Henry ért először Antony szobájához, be se kopogott, csak úgy berontott.
- Szia! – kiáltott fel, megijesztve a nyugodtan olvasó fiút.
- Hát ti meg hogy kerültök ide? – kérdezte, a köszönésről megfeledkezve.
- Jöttünk meglátogatni – vont vállat Ellie, majd barátja ágyára tette a kosarat. – Ezt neked hoztuk, hogy gyorsabban meggyógyulj, és ne unatkozz, amíg ágyban kell feküdnöd.
Antony bele sem nézett, csak a fejét rázta.
- Nem kellett volna ilyen időben ide jönnötök. Én a jövő héten kint akarok játszani, nem pedig betegeket látogatni – rázta meg feléjük fenyegetően mutatóujját.
- Jaj, ne mondd már, hogy nem örülsz a látogatásunknak. Valld be, hogy rémesen unatkoztál itt az ágyban fekve.
- Nem tagadom, de azért nem kellett volna.
- Ne izélj, hanem nézd meg mit hoztunk neked – vágta rá Henry türelmetlenül.
Antony végre a kosár fölé görnyedt, levette az azt takaró rongyot, majd egymás után vette elő a kincseket. A kosárban található volt: egy fonott kalács, három ólomkatona, egy labda és egy apró baba.
- Csak megőrzésre kapod őket, amíg meg nem gyógyulsz – tartotta fontosnak tisztázni Henry.
- Jaj, köszönöm. Tudom, hogy ezek a kedvenceitek – hatódott meg a fiú.
- Most neked van rájuk nagyobb szükséged – válaszolt Ellie.
- Ja, egy babára nagy szüksége van – nevetett fel a bátyja. – Én mondtam neki, hogy ne hozza el, de ragaszkodott hozzá – magyarázta Henry, hogy mindenki értse, ő nem szokott babázni.
- Dehogy nincs szüksége rá – szorította ökölbe ujjait a kislány, - Alice vigyáz majd arra, hogy meggyógyuljon és szórakoztatja majd, ha unatkozik – magyarázta sértetten Éléonore. Szemei könnybe lábadtak a gondolattól, hogy Antonynak talán valóban nincs is szüksége a babára, és hogy semmi jobbat nem tudott hozni.
- Nagyon jó, hogy elhoztad a babát és ígérem, nagyon fogok rá vigyázni – szólt közbe az érdekelt.
Éléonore megnyugodva mosolyodott el és ruhája ujjával törölte a kifolyni készülő könnycseppet. Henry felvont szemöldökkel nézett legjobb barátjára, aki már megint érthetetlenül viselkedett. Mi az, hogy érdeklik a babák? A fiúk nem játszanak babákkal, az a lányok dolga. Antonynak mindig voltak ilyen furcsaságai, a múltkor is mikor Judy csatlakozott hozzájuk, inkább hóembert épített vele, mert a lány nem akart háborúsdit játszani. Mint mindig a fiú most is egy vállrándítással nyugtázta barátja különös viselkedését, betegségére hivatkozva:” biztosan a láz okozza”.
Antony az ágyat megpaskolva invitálta barátait arra, hogy foglaljanak helyet, majd a kalácsot három részre osztotta, így mindenkinek jutott belőle. Henry az iskoláról, meg a hülye Jimről mesélt, miközben uzsonnájukat majszolták.
- A múltkor megint el akarta venni az üveggolyóimat, de most is elfutottam. Olyan lassú ez a marha – nevetett fel hangosan.
Éléonore is szívesen hallgatta ezeket a történeteket, hiszen ő nem járhatott iskolába. Sokszor próbálta elképzelni milyenek is a tantermek, milyen jó lehet egy csomó más gyerekkel találkozni. Több mérföldes körzetben Big Farmon volt az egyetlen iskola, így több faluból is jártak ide a fiúk tanulni.
Antony és Henry osztálytársak voltak, így a betegeskedőnek nagyon jól jöttek ezek az információk, bár őt jobban érdekelte volna, hogy Mr. Flackstone tervez-e dolgozatírást a közeljövőben algebrából.
- Nem, nincs mitől tartanod, viszont adott fel egy csomó házit, ki is készítettem neked, de azt otthon felejtettem.
- Akkor viszont ne is beszéljünk iskoláról – sóhajtott fel Antony. – Meséljetek inkább, mi újság a Birodalomban? 
A három gyerek szeme felcsillant az izgatottságtól, mikor a fiú befejezte mondatát. Henry suttogva mert csak válaszolni, hátha az ellenség meghallja. 
- A murzsik csendesek mostanában, szerintem nagyobb csapásra készülhetnek. Húgival meg Judyval már elkezdtünk fegyvereket gyűjteni, mert szerintem bármikor támadhatnak, de igazán jó lenne, ha meggyógyulnál végre, mert a lányok gyengék, nem tudják megvédeni a várat.
- Nem gyengék – válaszolt Antony, - de azért megpróbálok minél gyorsabban szabadulni a fogságból. Kell valami szökési terv – vakarta meg az állát, jelezve, hogy gondolkozik.
- Megvan! – kiáltott fel Ellie. – Majd ha hazamegyünk, készítek neked egy bájitalt, amitől elmúlik a méreg hatása, amit ugye a murzsik kevertek a teádba, és amitől megbetegedtél. A bájitaltól visszanyered az erődet, mi meg feldobunk majd egy kötelet és így kimászhatsz az ablakon – magyarázott lelkesen a kislány.
- Hmm… egész jó terv – bólogatott Henry. – Látszik, hogy én tanítottalak téged a tervezésre – mosolygott elégedetten.
- Tényleg nem rossz – vigyorgott Antony. – Akkor gyertek két nap múlva, mert a murzsi főnök, aki mostanában doktornak nevezteti magát, akkor látogat meg utoljára. Ha ő elment, megszökhetek végre innen.
- Ugye tudatában vagytok annak, hogy veszélyes küldetésről van szó – nézett nagyon komolyan húgára és barátjára Henry. – Lehet, hogy valamelyikünk megsérül, sőt, akár meg is halhat. A murzsik nem szeretik, ha foglyaikat megszöktetik, nagyon zokon veszik majd. Ellie, vállalod a kockázatot? Mert én megértem, ha nem, mert nagyon veszélyes lesz – lett a fiú tekintete egyre szigorúbb. Nem akarta, hogy a küldetés sikere azon bukjon meg, hogy a kislány hirtelen elfut, mert megijedt.
Ellie bátyjáról Antonyra, majd megint bátyjára nézett, tekintetében bizonytalanság tükröződött. Mi van akkor, ha a murzsik őt is elfogják, vagy még rosszabb, ha megeszik? 
- De azért meg fogtok védeni, ha a murzsik rájönnek, mire készülünk? – kérdezte félve a kislány.
- Hát persze! – vágta rá gondolkodás nélkül Antony, Henry pedig bólogatott.
- Nem hagyunk hátra senkit – tette hozzá bátyja.
- Akkor vállalom a kockázatott – egyenesedett ki Ellie. – Ki fogjuk szabadítani Antonyt – nézett bátorítóan barátjára.
- Ennek felettébb örülök – hangzott fel Mrs. Masen hangja az ajtóból, - de Antonynak most leginkább pihenésre lenne szüksége, nektek pedig haza kellene érnetek, mielőtt édesanyátok komolyan el nem kezd aggódni – nézett szigorúan a trióra. – Gyerünk, kifelé – intett, majd félreállt, hogy a testvérpár kimehessen.
Henry morogva állt fel az ágyról, intett egyet barátjának, majd a folyosóra lépett. Ellie még nyomott gyorsan egy puszit Antony arcára, majd leugrott mellőle és az ajtó felé indult.
- Akkor majd hozom a bájitalt, de azért jó lenne, ha kicsit magadtól is meggyógyulnál, hátha nem sikerül jól – nézett vissza bizonytalanul Mrs. Masen mellől.
- Megteszem, ami tőlem telik, de ha nem sikerül, akkor a bájitalod biztosan segít majd – válaszolt a beteg mosolyogva.
Ellie vigyorogva lépett ki a folyosóra, majd indult le az előszobába, hogy felvegye kabátját, sálját, sapkáját és kesztyűjét.
- A szél lenyugodott, nincs már olyan hideg, mint mikor ideértetek – mondta mosolyogva az anyuka. – Tudom, hogy Antony nagyon örült a látogatásotoknak, nagy bátorság volt ilyen időben kimerészkedni. Legközelebb azért kérdezzétek meg erről anyukátokat és csak akkor gyertek el, ha ő megengedte, rendben van?
- Igen Mrs. Masen – válaszolt kórusban a két testvér.
- Akkor jó – nyitott ajtót a gyerekeknek, akik a küszöböt átlépve újra a hidegben találták magukat.
Egymás kezét fogva tették meg az utat, remélve, hogy anyjuk nem ért még haza testvérénél tett látogatásáról, mert tudták, hogy ellenkező esetben valószínűleg mindkettőjüket megbünteti majd.

Ellie és Antony (5. rész)

A karácsonyfa nem volt nagy és nem volt szép, Éléonore mégis csodálattal tekintett fel rá. Ma lesz a szeretet ünnepe, mondta a pap a templomban, de Éléonore csak annyit értett ebből, hogy a Kisjézus születésnapja alkalmából, mindenki kap valamit. Milyen kedves a Jézuska, hogy saját ünnepén másokat ajándékoz meg.
A fát a kis nappaliban állította fel édesapja, Henry segítségével. Ma reggel ketten kimentek az erdőbe és megkeresték a megfelelőt, de nem vágták ki, hanem gyökerestül kiásták, majd cserépbe rakták, hogy az ünnepek végén visszaültethessék majd az erdőbe.
Éléonore-nak tetszett, hogy szegény fákat nem ölik meg és számára nagy boldogságot okozott visszaültetésük napja, most mégsem erre gondolt, hanem a díszek elhelyezésére. Egész évben gyűjtötték a szép csomagoló papírokat, amivel bevonhatták a diókat, tobozokat kerestek, melyeket pirosra festettek és különböző terméseket, amiket felakaszthattak a fenyőfára. Anyukája még mézeskalács figurákat is készített, melyek kis madzagokon lógva már ott díszelegtek a fenyő ágain.
Mrs. Johnson közelebb lépett kislányhoz, megfogott egy tobozt és felakasztotta a fára.
- Szerintem, itt jó helye lesz – mondta mosolyogva.
Ellie félig lehunyt szemmel és oldalra billentett fejjel vizsgálta az összhatást, majd komolyan bólintott.
- Igen, ez így jó lesz.
És elkezdődött a fa díszítése. Henry is bekapcsolódott és húgával izgatottan rakosgatták fel a díszeket, egymással versengve, hogy ki akasztja fel a legtöbbet. Mrs. Johnson mosolyogva segített, miközben halkan karácsonyi dalokat dúdolgatott, Mr. Johnson pedig karosszékből ülve figyelte a nagy készülődést. Éléonore néha-néha arra fordult és, mint minden évben, most is csodálkozott, hogy apja nem segít nekik, hiszen olyan mulatságos dolog a karácsonyfa díszítés.
Kopogtatás hallatszott, mire Mrs. Johnson csodálkozva indult el ajtót nyitni. Nem vártak vendéget és elképzelni sem tudta, hogy ki látogatna el hozzájuk ilyenkor és miért. Megszokhatta volna azonban, hogy a karácsony ünnepe nem bír ilyen fontossággal a Masen családnál, akiknek fáját a cselédek vágták ki és díszítették fel. Az ajtóban a kis Antony állt és könyörögve tekintett rá.
- Jó napot, a segítségemet szeretném felajánlani a fa díszítésére… persze csak akkor, ha nem zavarok – motyogta elvörösödve.
Mrs. Johnson mosolyogva állt félre és tessékelte be kis vendégüket. Nagy öröm lett úrrá a kis szobán, mikor a fiú belépett a nappaliba. Henry csatakiáltásokkal köszöntötte, Éléonore meg csak mosolyogva adott neki egy puszit és nyomott a kezébe egy diót, amit Antony boldogan fel is akasztott a fára.
Együtt folytatták hát a díszítést, míg csupán két elem hiányzott a fáról. Mrs. Johnson ünnepélyesen nyújtotta át a kis Éléonore-nak a nemez angyalkát, felemelte a kislányt, aki komoly tekintettel helyezte el a fa tetejére Gábriel arkangyalt. Mr. Johnson a Betlehemet hozta és nyújtotta át fiának, aki óvatosan tette le a fa alá. Antony vágyakozva figyelte a két testvér mozdulatait, szerette volna, ha otthon is így történik a fa díszítése, de szülei úgy tartották, hogy ez nem az ő feladatuk.
Éléonore közelebb lépett a szomorkás fiúhoz és megfogta a kezét, így nézték a már teljesen feldíszített fát. Mrs. Johnson meghatottan tekintett a kis páros felé, nem értette, hogy ez a gyerek miért nem született a családjukba, hiszen annyira ide illett. Hirtelen észbe kapott és a konyhába sietett. Majdnem megfeledkezett a kalácsot.
A gyerekek leültek a fa mellé, és azt bámulták. Antony és Éléonore még mindig fogták egymás kezét, amit Henry nem igazán értett.
- Holnap kijön Judy a rétre, megígérte. A murzsik megint készülnek valamire, úgyhogy meg kell majd erősítenünk a védelmet, jó hogy egyel többen vagyunk – közölte a fiú.
Éléonore betegsége óta nem küzdhetett velük, de anyja megengedte, hogy másnap kimehessen, így a lány már türelmetlenül várta a holnapot és a küzdelmet.
Antony és bátyja lelkesen kezdték megvitatni a különböző támadási technikákat és védelmi rendszereket. A lányokra akarták bízni a védelmet, mint mindig, pedig Éléonore már nagyon szeretett volna támadni is egyszer.
Mrs. Johnson egy nagy tálcával tért vissza, rajta sok finom, kerek kaláccsal. A gyerekek nevetve pattantak fel és állták körül Mrs. Johnsont, aki vidáman osztotta szét köztük a finomságokat.
- Üljetek az asztalhoz, nehogy összemorzsázzátok nekem a nappalit, ma takarítottam ki – kiáltott fel.
Szófogadóan ültek le a kis-asztal köré és majszolgatták a ropogós kalácsot. Miután végeztek az uzsonnával, Antony szomorkásan felállt.
- Megígértem édesanyámnak, hogy sötétedés előtt haza megyek – közölte szomorúan.
- Ne, maradj még kérlek – nézett rá könyörögve Ellie.
- Nem lehet – válaszolt határozottan a fiú, majd az előszobába indult, hogy felöltözzön.
- Szia! – kiáltott utána a testvérpár.
- Nagyon boldog karácsonyt! – tette még hozzá Mr. Johnson
Mrs. Johnson követte a gyereket és felsegítette rá a kabátot.
- Köszönöm asszonyom.
Antony felkapta batyuját és kivett belőle egy könyvet.
- Nálunk nem a Jézuska hozza az ajándékokat – mondta szomorkásan. – Ezt a könyvet Ellie-nek hoztam, mert tudom, hogy nagyon szereti. Oda tenné majd a karácsonyfájuk alá?
Mrs. Johnson meghatottan nézett le az előtte álló tizenkét éves fiúra. Annyira sajnálta, hogy ennek a gyereknek nincs rendes karácsonya, de nem mutatta ki, hiszen nem akarta megsérteni a kisfiú büszkeségét.
- Természetesen megteszem. Köszönöm lányom nevében ezt a szép ajándékot – válaszolt mosolyogva.
Antony bólintott, majd kisietett, hogy még időben haza érjen. Tudta, hogy anyja nem haragudna a késésért, de apja annál inkább. A karácsony szent nap volt, a család és a szeretet ünnepe, amin, mint a faluk bírója kötelességének tartott jó példát mutatni mindenkinek. Mr. Masen nem ismert kegyelmet, ha hírnevéről volt szó, még fia esetében sem.

A Johnson házban javában folyt a készülődés. A gyerek anyjukkal szobájukba vonultak, tisztálkodtak és ünnepi ruháikat vették fel. Mr. Johnson meggyújtotta a gyertyákat és elhelyezte az ajándékokat a fa alá. Felesége percenként rohant ki a konyhába, hogy megnézze minden rendben van-e a vacsorával, Ellie kiabált, hogy nem találja a csatját, Henry meg ünnepi ruhájában játszott a földön fabábuival, amivel édesanyját az őrületbe kergette.
- Henry állj fel azonnal, nem azért vetted fel a szép nadrágodat, hogy összepiszkold. Éléonore, a csat az éjjeli szekrényeden van – kiabált Mrs. Johnson.
Végre eljött a várva várt pillanat, a csengettyű jelezett: az ajándékok megérkeztek. A gyerekek a nappaliba léptek, majd félénken álltak szüleik mellé.
Mr. Johnson mély baritonján belekezdett a Csendes Éj című karácsonyi dalba, családja csatlakozott hozzá.
A dal végére a gyerekek már nem bírtak magukkal, rávetették magukat az ajándékokra, és ekkor kezdődtek csak igazán az örömkiáltások és lelkes magyarázatok. A szülők mosolyogva figyelték a gyerekek által keltett felbolydulást, de aznap egyikük sem bánta.
Éléonore boldogan vette észre az új ruháján fekvő könyvet. Ritkán kaphatott új olvasnivalót, hiszen elég drágák voltak a könyvek. A borítón ismerős cirkalmas aranyozott betűk kiáltották világgá a mű címét: Aranytoll. Éléonore mosolyogva mutatta szüleinek legújabb kedvenc esti meséjét.
Eközben a rét túloldalán a Masen házban, másfajta karácsony zajlott. Antonynak is ki kellett öltöznie, a külön erre az alkalomra vett ünnepi ruhákba. A gallér szoros volt, a nadrág kényelmetlen, de a fiú mindezt csendesen tűrte.
Apja meghívta a papot is, aki pontban este nyolckor tartott nekik egy misét a karácsonyfa előtt. Persze sok szép ajándékot kapott, mindegyik drága és fényes, mégis hiányzott valami. Szülei nem mosolyogtak. Anyja bár nem mutatta, ideges volt valamiért, apja meg egyszerűen nem figyelt rá, mikor megköszönte karácsonyi ajándékait.
A cselédek a nappaliba nem mehettek be, ők az étel tálalásával voltak elfoglalva.
A vacsora is hasonló hangulatban, szótlanul telt el. A fiú nem szólt semmit, de lefekvés előtt vágyakozón tekintett ki az ablakon, a rét túloldalán álló házikó felé.

Ellie és Antony (4. rész)

Éléonore mélázva nézte a hulló hópelyheket a konyha ablakán keresztül. Már két napja esett folyamatosan és nem tűnt úgy, mint ha hamarosan abbamaradna. Minden gyerek kitörő lelkesedéssel fogadta a táj pamut felhőkké válását, idejük nagy részét a szabadban töltötték hóembereket építettek, vagy hógolyó csatákat vívtak. A kislány viszont nem mehetett ki bátyjával és Antonyvel játszani, mert két napja már, hogy erősen megfázott. Sokáig csak feküdt, ma kelhetett fel először, hogy a konyhában ihasson egy meleg teát. Édesanyja sürgött-forgott a helyiségben, szappant hozott és egy lavór vizet, mosni készült. Ellie szívesen segített volna, de betegen nem vizezhette össze magát. Ennek ellenére kérdőn tekintett anyjára.
- Segíthetek valamiben?
Nem bírta a tétlenséget, szüksége volt valamilyen tevékenységre, ami elvonhatná figyelmét betegségéről és bezártságáról. Mrs. Johnson felnézett rá, gondolkodott egy kicsit, majd bólintott. Ismerte lányát jól, tudta, hogy rémesen ideges lesz, ha nem tehet semmit, csodálkozott is, hogy eddig nem volt sírás.
- Kérlek, hozd ide nekem testvéred koszos ruháit.
Éléonore izgatottan pattant fel helyéről és sétált át bátyja szobájába. Mindkettejük hálója kicsi volt, mert egy szobát választottak ketté szüleik, mikor elég idősek lettek ahhoz, hogy külön kelljen aludniuk. Ellie eleinte félt, hogy nincs vele senki, de egy hét után megszokta és nem lett belőle nagyobb gond.
A ruhák egy fonott kosárban hevertek az ajtó mellett. Éléonore két fülénél fogva felemelte, majd óvatosan indult vissza a konyha felé. Nehéz volt a kosár, kicsi a kislány, de bátran ment előre, míg el nem érte úti célját. Letette a kosarat a lavór mellé, majd elégedetten nézett körbe. Anyja már nem volt a konyhában, bögréjét viszont újra töltötte gőzölgő teával. Kelletlenül ballagott helyére és nézett ki megint az ablakon. A konyhának ez az oldala a rétre nézett, két ablak és egy bejárat is arra csalogatta tekintetét. Ellie látta a távolban hógolyózó két alakot, Antonyt rögtön felismerte, vörös haja csak úgy világított a fehér mezőn. A lány tudta, hogy Mrs. Masen haragudni fog rá, amiért megint nem vett fel sapkát, ezért legszívesebben oda rohant volna hozzá, hogy szóljon neki, de nem tehette. Henry épp eltalálta, mire Antony kirohant fedezékéből. A fiúk kergetőztek, de egyszer csak megálltak és valamit nagyon nézni kezdtek. Éléonore nem láthatta mi vonta ennyire magára a fiúk tekintetét, mert eltakarta előle egy nagy hókupac. Figyelmesen követte a kinti történéseket, hátha meglátja, mi ragadta meg a fiúk figyelmét. Antony előrébb lépett és mintha beszélt volna valakihez, talán egy osztálytársuk lenne ott? Ellie égett a kíváncsiságtól, felállt és már nyitotta volna az ajtót, mikor anyja a konyhába lépett és rákiáltott.
- Éléonore Johnson, ki ne merd nyitni azt az ajtót! Meg akarsz halni? Hát nem elég neked a torokfájás, még betegebb akarsz lenni?
Anyja dühét az aggodalom szította, hiszen nem szerette gyermekeit betegen látni. Az orvos tisztán megmondta, hogy négy napig feküdnie kell, ebből kettőt engedett, mert lányán látta, hogy nincs több türelme. Lelkiismerete tiltakozott ez ellen a döntése ellen, de próbálta megnyugtatni magát, erre meg tessék, ez a gyerek ki akar menni és még kabátot sem vett volna föl.
Mrs. Johnson megragadta lányát a kezénél fogva, a tűzhely mellé ültette, majd egy nagy takarót fektetett vállaira. Éléonore elkeseredetten tekintett az ablak felé és reménykedve édesanyjára.
- Anyu, légy szíves, mondd meg mi történik kint.
Mrs. Johnson csodálkozva meredt lányára. Tudta, hogy mennyire hiányzik neki a kinti játék, épp ezért nem értette, miért akarja magát azzal kínozni, hogy megtudja mit is csinálnak ott. Az ablakhoz sétált és kinézett rajta.
- Hmmm – mormogott, de nem szólt többet.
Ellie tűkön ülve bámulta édesanyját és nem értette miért nem mond semmit.
- Na, mi történik mami?
Édesanyja gondolkodva tekintett rá, majd vissza a kinti jelenetre, nem volt biztos abban, hogy közölnie kell, amit lát, azonban túl sokáig tétovázott.
- Anya! Mi van? – kérdezte Éléonore idegesen, majd válaszra sem várva felpattant és az ablakhoz rohant.
Mrs. Johnson idegesen felkiáltott.
- Éléonore, ülj vissza és tekerd magadra a takarót!
Lánya nem válaszolt, csak szomorúan nézett kifelé. A réten már hárman játszottak, az új jövevény a szép Judy volt. Hamar találtak valakit helyette, nagyon úgy tűnt, hogy egyáltalán nem hiányzik nekik. Egy ideig kergetőztek a nagy hóban, majd mindhárman lehajoltak, de azt Ellie már nem láthatta, hogy mit csinálnak, mert anyja kedvesen visszaterelte a székhez, megint betakarta, majd kezébe nyomta a már langyos teát.
- Nem melegítem meg, ha kihűl, úgyhogy jobb lesz, ha most megiszod – szólt rá kedvesen.
Éléonore bólintott és lassan szürcsölgetni kezdte a langyos folyadékot. Nem tudta hogyan fognak ma este viselkedni a fiúk. Úgy volt, hogy Antony itt alszik, de a lány nem volt már biztos abban, hogy szeretné ezt. Haragudott rájuk, amiért lecserélték őt és haragudott magára, amiért így érez. Tudta, hogy valószínűleg Judy kérdezte meg, hogy játszhat-e velük, ahogy azt is tudta, hogy barátja és bátyja ettől még szerették őt, mégsem tudta eltüntetni lelkéből a féltékenységet. Próbálta magába fojtani, hogy kívülről ne látsszék, legalább ennyit tett az ügy érdekében, mert senkit sem akart megbántani.
Mrs. Johnson megértően nézett lányára, majd gyorsan kiszaladt és egy papírlappal és szénnel tért vissza. Éléonore székét közelebb tolta az asztalhoz, megsimogatta lánya haját, majd a lavórhoz sétálva megszólalt.
- Igazán örülnék, ha valaki készítene nekem egy szép rajzot.
Ellie felkapta fejét és anyjára tekintett, aki már elkezdte a ruhák sikálását. Egyikőjük sem szólt semmit, Mrs. Johnson mosott, lánya pedig tekintetével követte minden mozdulatát. Kifejezhetetlenül szerette édesanyját, legszívesebben percenként ölelte volna át és kért volna puszikat, így mindig örült, ha valahogy a kedvére tehetett. Letette bögréjét, majd a lap felé fordult, de nem jutott eszébe semmi, amit lerajzolhatna. A szenet a papírhoz érintette és húzott egy vonalat, majd arra merőlegesen egy másikat. Meredten nézte őket, majd félig lehunyt szemmel, míg eszébe nem jutott róla valami. Már gyorsabban rajzolt, vonalakat, görbéket és egy kört. Megfogta a lapot és kicsit távolabb tolva nézte, mit rajzolhatna még a házuk mellé, a napocska alá. Úgy döntött, hogy a családját ábrázolja majd a ház egyik oldalára, a másikra meg Antonyt, de a megvalósítás közben Antony mégis az ő oldalukra került, a pálcika-Ellie mellé. Sajnálta kicsit, hogy nem lehet színesen rajzolni és hogy nem tud festeni, hiszen mennyivel szebb lenne műve, ha az ég kék lehetne és Antony haja olyan vörös, mint a naplemente. Vágyakozón nézett a lapra és megértette, hogy nem tud többé haragudni a fiúkra. Már alig várta, hogy hazajöjjenek és elmeséljék aznapi kalandjaikat és ő is röviden a sajátjait. Meg akart gyógyulni, hogy legközelebb ő is kimehessen a rétre játszani és közelebbről megismerhesse Judyt, mert ha a fiúk játszottak vele biztosan azt jelentette, hogy kedves lány lehetett.
Lemászott a székről és a takaróba bugyolálva közelebb lépett anyjához. Mrs. Johnson letörölte homlokáról a verítéket és megnézte a felé tartott rajzot.
- Nagyon ügyes vagy kicsim, majd kiteszem a szobám falára, rendben? – mondta meghatottan.
A családját láthatta a lapon, imádott gyermekeit és Antonyt, akit szintén fiának tekintett már. Nem tudta pontosan mikor is kedvelte meg ennyire a gyereket, de mindig szívesen látta náluk.
Éléonore bólintott, látta anyja arcán az örömöt, így elégedetten tette vissza a rajzot az asztalra és lépett az ablakhoz.

Ellie és Antony (3. rész)

Az idő hűvösödött, ahogy teltek a hetek, október megszínezte a leveleket és ködösítette a reggeleket. Aznap elég rossz idő volt, az ég szürkén tekintett le a földre és a szél haragosan süvített. A rét füve sárgult és a mozdony nedves volt, de ez nem tántorította el a gyerekeket a játéktól.
Hétvége volt, Éléonore kedvenc napjai, mivel ilyenkor bátyja és legjobb barátja nem mentek iskolába és nem kellett házi feladatokat írniuk.
A kislány eszeveszetten futott, bár szoknyája lassította őt ebben. Szeretett volna nadrágot hordani, ahogy a fiúk is, úgy olyan gyorsan futhatott volna, mint ők. Sajnos mikor megkérdezte erről apja véleményét, csak felháborodott tekintetet kapott válaszul. Éléonore nem keseredett el, hanem csak futott, utol akarta érni a többieket. Mindig ő veszített, ha versenyeztek, és ez sokszor elszomorította. Már a rét felénél tarthatott, mikor Antony, aki nyerésben állt, hátra nézett és észre vette Ellie lemaradását. A fiú nagyon kedvelte őt és tudta, hogy kis barátnője elszomorodik majd az újabb vereség miatt. Lelassított és hagyta, hogy Henry megelőzze, majd Éléonore utolérje. Egy ideig egymás mellett futottak, egyik sem akart igazán nyerni már. A kislány elmosolyodott, megfogta barátja kezét és együtt futottak be a célba.
- Döntetlen! – kiáltott fel Éléonore boldogan.
- Én nyertem, én nyertem – ugrándozott Henry.
Húga keresett egy ágat, majd komoly arccal nyújtotta bátyja felé.
- Gratulálok – mondta, és kezet ráztak.
Antony csak mosolyogva hajtotta meg fejét a győztes előtt. Nem mondott semmit, csak magában örült a verseny szerencsés kimenetele miatt. Henry közelebb jött, majd játékosan oldalba bökte barátját, aki ezt nem hagyhatta szó nélkül. Barátságos bunyóba kezdtek, amit Éléonore csak elnéző mosollyal nézett. Sosem értette igazán, hogy az ilyenbe mi a jó, de azt tudta, hogy valamiért a fiúk mégis szeretnek verekedni. Nem volt biztos abban, hogy kit akar most győztesnek látni, de szerencsére a két birkózót hamar leállította egy kedves hang.
- Fiúk, mit csináltok?
A gyerekek azonnal abba hagyták és felálltak a földről.
- Csak játszunk, anya – válaszolta Antony.
Mrs Masen megcsóválta fejét.
- Nézzetek magatokra, tiszta sár a kabátotok, mégis mit fog szólni anyukád, mikor meglátja, Henry? – kérdezte szemrehányóan. A két fiú lesütött szemmel állt Antony anyja előtt, aki csak sóhajtott egyet, majd Éléonore-ra pillantott.
- Épp nálatok jártam, hogy édesanyátoktól elkérjelek titeket, meg akartalak hívni hozzánk, egy közös uzsonnára.
A gyerekek szeme felcsillant, mert mindannyian tudták, hogy Mrs Masen süti a legfinomabb kalácsot a környéken. Persze a fiúk nem mertek már megszólalni, így Ellie válaszolt udvariasan.
- Köszönjük szépen a meghívást, szívesen eljönnénk
Mrs Masen mosolyogva nézett a kislányra. Mindig is kedvelte őt, hisz olyan kedves és előzékeny volt. A múlt héten is segített neki a kosarak cipelésében, mikor hazafelé ment a vásárról, pedig tíz éve ellenére olyan kicsi volt. Megfogta Éléonore kezét, és házuk felé vette az irányt, fia és Henry meg utánuk kullogtak. 
Mindannyian örültek, mikor a még meleg kalácsokat letették eléjük. Csak akkor vették észre, hogy kint milyen hideg volt, mikor beértek a házba és a meleg teát szürcsölgethették. A kalács persze nagyon finom volt, így elég csendesen folyt az étkezés. Éléonore tekintetével követte Mrs Masen tevékenykedését a konyhában. Mindig is szép asszonynak találta. Vörös haja volt, ami a kislányt mindig a naplementékre emlékeztette, zöld szeme meg mindig kedvesen sugározta felé szeretetét. Ezeket a fizikai tulajdonságokat Antony is örökölte, bár anyja mindig is azt mondta, hogy inkább hasonlít apjára, mint őrá. Ezzel Ellie egyáltalán nem értett egyet, Mr Masen barna hajú és bajszos volt, nagyon kemény embernek ismerte és barátja, kedvességét és lágyságát semmiképp sem örökölhette tőle. Mr Masen volt a két falu egyetlen bírója, pénz híján nem voltak és nagy közismertségnek örvendett. Éléonore szülei mindig azt mondták, hogy egy ilyen embernek illik is bizonyos távolságot tartania a többiektől, így több tekintélyt érhetett el. A kislány nem igazán kedvelte őt.
Mélázásából Antony rántotta ki, aki megkérdezte anyját, hogy zongorázhat-e egy kicsit. Ellie boldogan mosolygott, hiszen imádta hallgatni, ahogy barátja a hatalmas hangszeren játszik. Mrs Masen beleegyezően bólintott, majd szólt a cselédnek, hogy mosogassa el az edényeket. A gyerekek átmentek a nappaliba, Antony a zongorához, a testvérpár meg a földre ült. Henry kicsit bosszúsan nézett húgára, hiszen tudta, hogy legjobb barátja miatta zenél, ahelyett, hogy vele játszana. Éléonore ebből semmit nem vett észre, elragadtatottan hallgatta kedvenc dallamát. Lassan közelebb csúszott a hangszerhez, egészen a szék lábáig, ahonnan lehunyt szemmel élvezte a zenét. Antony teljesen belemerült a játékba, így történhetett, hogy egyikük sem vette észre, hogy Henry felállt és kisétált a szobából.
Egymás után kezdődtek a szebbnél szebb nóták és dallamok, mindketten elbűvölten hallgattak, mintha a fiú is csodálkozott volna azon, hogy ilyen hangokat tud előcsalogatni egyszerű billentyűk leütésével. Egy idő után Mrs Masen is csatlakozott hozzájuk és mosolyogva figyelte a párost. Tetszett neki, ahogy ott ültek egymás mellett, tökéletes harmóniában. Már korábban észre vette, hogy a két fiatal mennyire kedveli egymást. Antony mindig figyelt, hogy a lányt semmiből ne hagyják ki csak azért, mert kisebb volt náluk. Sokszor ő törődött vele Henry helyet, sokat játszottak együtt és beszélgettek. Fiatalságuk ellenére Mrs Masen sokszor úgy érezte, hogy egy szerelmes párral van dolga és ez a gondolat megmosolyogtatta. Antony még gyermek volt, ezért még nem gondolkoztak el férjével azon, ki legyen jövendőbelije, de ahogy nézte őket arra a következtetésre jutott, hogy őket egymásnak teremtette a Jóisten. Beszélnie kell majd erről Mr Masennel.
A gyerekek őt sem vették észre, de nem is akarta őket zavarni, csak hallgatni fia játékát. Megfogott egy könyvet és leült a díványra, mikor berobogott az ajtón Henry. Ezt a hangos érkezést nem lehetett figyelmen kívül hagyni, a dallam abbamaradt, Ellie és Antony kíváncsian fordultak hátra, még Mrs Masen is felpillantott könyvéből, az izgatottan pihegő fiúra.
- Nem is mondtad, hogy új ólomkatonáid vannak – mondta szemrehányóan, de csillogó szemekkel Henry.
Antony összeszűkült szemekkel gondolkodott.
- Tényleg nem, de csak tegnap kaptam őket – válaszolta széles mosollyal. – Felmegyünk a szobámba játszani?
Meg sem várta a választ, már talpon volt és indult a szobája felé. Az ajtóban megtorpant és válla fölé hanyagul odavetette.
- Új képes könyvem is van.
Éléonore, aki kicsit csalódott volt, amiért nem hallgathatott több zenét, érdeklődve felkapta a fejét.
- Igazán? Mégis milyen könyv? – kérdezte.
- Aranytoll – vonta meg a vállát Antony.
A kislány felpattant ültéből és felrohant az emeletre, Henry a nyomában volt. Anyja és fia összenéztek, mindketten elmosolyodtak, majd Mrs Masen intett, hogy menjen, kövesse barátait. Antony már rohant is utánuk, de csak a szobájában érte őket utol. Éléonore nem mert engedély nélkül bármihez hozzányúlni, bátyja persze nem zavartatta magát, ő már elővette a katonákat és szép sorba rendezte őket.
- Antony jössz már, vagy nélküled kezdjem el a csatát?
- Egy pillanat – válaszolta, majd a könyvespolchoz lépett, hogy levegye róla a beígért könyvet. Éléonore kezébe adta, aki nagyon óvatosan fogta meg, mintha valami drága kincs lett volna. A fiú barátjához sétált és segített neki a lovasok elrendezésébe, míg Ellie a könyvespolc mellé a földre telepedett. Óvatosan nyitotta ki a könyvet és lapozott az első oldalra. Anyja tanította meg a könyvek szeretetére, ahányszor csak belelapozott egybe eszébe jutottak édesanyja szavai: a könyv jó barátod. Lehet, hogy tanítani akar, de megeshet, hogy fantasztikus kalandokba repít téged. Lehet félelmetes, izgalmas, érdekes és szomorú, de minden esetben felemelő élmény olvasni őket. Éppen ezért kislányom, tisztelned kell őket és vigyázni rájuk.” A kislányra nagy hatást tettek ezek a szavak, ezért mindig hallgatott rájuk. Most is kíváncsian temetkezett bele a történetbe, de nem felejtette el, hogy óvatosan kell lapoznia, és hogy nem teheti le a földre.

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy aranyos kismadár, akinek tolla akár az arany úgy csillogott, és hangja akár a fuvoláé, úgy zengett. Mindenki nagyon szerette őt, hiszen vidám nótája az egész erdőt bejárta, jókedvre derítve minden lakosát. Egyetlen egy lényt bosszantott a kismadár, a gonosz boszorkányt, aki magányosan élt az erdő legsötétebb részében.
Egy reggel arra ébredtek az állatok, hogy nem énekel senki, nem hangzik fel a vidám dallam. Ezt senki nem értette és úgy döntöttek, hogy elküldik az őzikét és a nyulat a kismadár keresésére. El is indultak, de hiába járták be az egész erdőt, nem leltek barátjukra. Esteledett már, mikor egy szikla tetejéről embergyerek sírását hallották. Az állatok sosem merészkedtek emberek közelébe, hiszen olyan gyakran bántották őket, de a sírás olyan elkeseredett volt, hogy úgy érezték, nem mehettek el csak úgy. Lassan közelítettek hozzá, majd halkan megszólították.
- Miért sírsz?
A gyerek hátra fordult, majd látva az őzikét és a nyulat még keservesebben könnyezett mint korábban. A két állat nem értette ezt és tehetetlenül méregették a kisfiút.
- Mi a neved? Talán eltévedtél? – kérdezte a nyúl.
- Hát nem ismertek fel? – kérdezte szipogva a kisfiú – Én vagyok az, Aranytoll, a gonosz boszorkány változtatott át, hogy többé ne tudjak énekelni.
Az őz és a nyúl csodálkozva néztek össze. Ez bizony nagy problémát jelentett, hiszen a boszorkányon kívül senki nem tudott varázsolni, ő meg biztos nem változtatná vissza Aranytollat.

- Pafff, most meghalt a katonáid fele – nevetett fel hangosan Henry, kizökkentve húgát a történetből.
- Lehet, de a többi katonám már ellopta az összes ágyúdat, így könnyen le tudom lőni az egész hadseregedet. Még van időd megadni magad – vigyorgott Antony.
Éléonore rosszallva tekintett a fiukra, ahogy a verekedést se, úgy az öldöklős játék értelmét sem látta.
Mrs Masen kopogott be.
- Henry, Éléonore, ideje haza mennetek, nemsokára besötétedik.
- Ne, olyan jót játszottunk – nézett könyörgőn anyjára Antony.
- Szerintem te sem akarod, hogy Mrs Johnson eltiltsa tőlünk a gyerekeit, márpedig ez lesz, ha nem érnek haza időben – válaszolta mosolyogva anyja.
A gyerekek beletörődően sóhajtottak, majd levánszorogtak a földszintre, hogy felöltözzenek. Éléonore bánatosan helyezte vissza a könyvet a helyére és megesküdött, hogy egyszer majd végigolvassa. Szegény Aranytoll, milyen szomorú volt, hogy embergyereknek kell lennie.
A többiek után ment és felvette kabátját, sapkáját és kesztyűjét. Mrs Masen és Antony úgy döntöttek, hogy elkísérik őket, így hát útnak indultak az erdőn keresztül vágó ösvényen. Egy sorban haladtak, elfoglalva az egész utat, egymás kezét fogták, jobb szélen Henry, bal szélen Mrs Masen. Ellie dúdolgatni kezdett valami gyerekdalt, majd a többiek is csatlakoztak. Egy negyed óra múlva meg is érkeztek, könnyes búcsút vettek egymástól és megígérték, hogy másnap is találkoznak majd. Éléonore még sokáig integetett barátja után.