Ellie és Antony (6. rész)

A hideg szél a kislány arcába fújta a havat. Egymás kezét markolva küzdött a két gyermek az elemekkel szemben, elképzelve azt, hogy valami gonosz varázsló küldte rájuk a vihart, hogy megakadályozza őket céljuk elérésében. Persze a két hőst semmi nem tántoríthatta el attól, hogy betegeskedő barátjukat meglátogassák, de ezt a gonosz varázsló nem tudhatta, ezért nem is hagyta abba a szél erejének növelését.
Henry ellen-varázsigéket kiabált maga elé, Ellie pedig minél kisebbre próbálta összehúzni magát, hogy megtarthassa azt a kevés meleget, amit kabátja őrzött.
- Ne félj húgi, pár perc és ott vagyunk – nyugtatgatta testvérét Henry, előre mutatva. – Látod? Már látszanak a falu fényei.
Éléonore nem válaszolt, csak haladt előre, egyik kezével erősen kapaszkodott bátyja tenyerébe, míg a másikban egy kosarat tartott. Már nagyon elfáradt, de nem panaszkodott, hiszen barátjuk is megtette volna ezt az utat, ha valamelyikük megbetegszik.
Szerencsére valóban nem kellett már sokáig fagyoskodniuk, pár perc múlva odaértek a Mason család házához. Henry kopogott be, mire Lucy, a cselédlány nyitott ajtót és tessékelte be őket.
Mrs. Mason a konyhából lépett elő, majd felkiáltott, mikor meglátta az előszobában vetkőző gyerekeket.
- Te Jó Isten! Hogy merészkedhettetek ki ebben az időben? Anyátok tudja, hogy eljöttetek otthonról?
A testvérek egymásra néztek, majd pirulva vállat vontak.
- Anya nincs otthon – válaszolt szégyenkezve Ellie, mire Henry könyökével oldalba bökte.
- Miért nem tudod befogni a szádat? – suttogta idegesen húgának.
Mrs. Mason persze nem volt süket és nem is tett úgy, mintha az lett volna.
- Mégis hogy tehettétek ezt? Mi van, ha édesanyátok haza megy, és üresen találja a házat? Arra nem gondoltatok, milyen aggodalmakat okoztok neki ezzel a kiruccanással?
Nem, a gyerekeknek eszükbe sem jutott ez a lehetőség.
- Úgy gondoltuk, hogy előtte érünk haza – válaszolt halkan, szemét lesütve a kislány. – Hallottuk, hogy Antony beteg és mindenképpen meg akartuk látogatni őt.
- A szándék nemes, de a kivitelezéssel nem értek egyet – ráncolta össze szemöldökét szigorúan az asszony. – Legközelebb ne gyertek el édesanyátok engedélye nélkül, mert visszaküldelek titeket anélkül, hogy akár egy szót válthatnátok a fiammal, megértettétek?
A két gyermek lehajtott fejjel álltak az ideges asszony előtt, szégyellték magukat és mindketten azt kívánták, bár elnyelné őket a föld. Henry szedte össze magát hamarabb.
- De most ugye felmehetünk hozzá? – kérdezte félénken.
Mrs. Mason lemondóan sóhajtott.
- Ha már itt vagytok… Mégsem küldhetlek titeket haza ilyen időben – rázta meg a fejét, majd a lépcső felé intett. – Menjetek, de semmi hangoskodás, Antonynek nyugalomra van szüksége.
A gyerekek a mondat végét meg sem hallották, már rohantak is fel barátjuk szobájába, Mrs. Mason pedig idegesen sétált vissza a konyhába.
Henry ért először Antony szobájához, be se kopogott, csak úgy berontott.
- Szia! – kiáltott fel, megijesztve a nyugodtan olvasó fiút.
- Hát ti meg hogy kerültök ide? – kérdezte, a köszönésről megfeledkezve.
- Jöttünk meglátogatni – vont vállat Ellie, majd barátja ágyára tette a kosarat. – Ezt neked hoztuk, hogy gyorsabban meggyógyulj, és ne unatkozz, amíg ágyban kell feküdnöd.
Antony bele sem nézett, csak a fejét rázta.
- Nem kellett volna ilyen időben ide jönnötök. Én a jövő héten kint akarok játszani, nem pedig betegeket látogatni – rázta meg feléjük fenyegetően mutatóujját.
- Jaj, ne mondd már, hogy nem örülsz a látogatásunknak. Valld be, hogy rémesen unatkoztál itt az ágyban fekve.
- Nem tagadom, de azért nem kellett volna.
- Ne izélj, hanem nézd meg mit hoztunk neked – vágta rá Henry türelmetlenül.
Antony végre a kosár fölé görnyedt, levette az azt takaró rongyot, majd egymás után vette elő a kincseket. A kosárban található volt: egy fonott kalács, három ólomkatona, egy labda és egy apró baba.
- Csak megőrzésre kapod őket, amíg meg nem gyógyulsz – tartotta fontosnak tisztázni Henry.
- Jaj, köszönöm. Tudom, hogy ezek a kedvenceitek – hatódott meg a fiú.
- Most neked van rájuk nagyobb szükséged – válaszolt Ellie.
- Ja, egy babára nagy szüksége van – nevetett fel a bátyja. – Én mondtam neki, hogy ne hozza el, de ragaszkodott hozzá – magyarázta Henry, hogy mindenki értse, ő nem szokott babázni.
- Dehogy nincs szüksége rá – szorította ökölbe ujjait a kislány, - Alice vigyáz majd arra, hogy meggyógyuljon és szórakoztatja majd, ha unatkozik – magyarázta sértetten Éléonore. Szemei könnybe lábadtak a gondolattól, hogy Antonynak talán valóban nincs is szüksége a babára, és hogy semmi jobbat nem tudott hozni.
- Nagyon jó, hogy elhoztad a babát és ígérem, nagyon fogok rá vigyázni – szólt közbe az érdekelt.
Éléonore megnyugodva mosolyodott el és ruhája ujjával törölte a kifolyni készülő könnycseppet. Henry felvont szemöldökkel nézett legjobb barátjára, aki már megint érthetetlenül viselkedett. Mi az, hogy érdeklik a babák? A fiúk nem játszanak babákkal, az a lányok dolga. Antonynak mindig voltak ilyen furcsaságai, a múltkor is mikor Judy csatlakozott hozzájuk, inkább hóembert épített vele, mert a lány nem akart háborúsdit játszani. Mint mindig a fiú most is egy vállrándítással nyugtázta barátja különös viselkedését, betegségére hivatkozva:” biztosan a láz okozza”.
Antony az ágyat megpaskolva invitálta barátait arra, hogy foglaljanak helyet, majd a kalácsot három részre osztotta, így mindenkinek jutott belőle. Henry az iskoláról, meg a hülye Jimről mesélt, miközben uzsonnájukat majszolták.
- A múltkor megint el akarta venni az üveggolyóimat, de most is elfutottam. Olyan lassú ez a marha – nevetett fel hangosan.
Éléonore is szívesen hallgatta ezeket a történeteket, hiszen ő nem járhatott iskolába. Sokszor próbálta elképzelni milyenek is a tantermek, milyen jó lehet egy csomó más gyerekkel találkozni. Több mérföldes körzetben Big Farmon volt az egyetlen iskola, így több faluból is jártak ide a fiúk tanulni.
Antony és Henry osztálytársak voltak, így a betegeskedőnek nagyon jól jöttek ezek az információk, bár őt jobban érdekelte volna, hogy Mr. Flackstone tervez-e dolgozatírást a közeljövőben algebrából.
- Nem, nincs mitől tartanod, viszont adott fel egy csomó házit, ki is készítettem neked, de azt otthon felejtettem.
- Akkor viszont ne is beszéljünk iskoláról – sóhajtott fel Antony. – Meséljetek inkább, mi újság a Birodalomban? 
A három gyerek szeme felcsillant az izgatottságtól, mikor a fiú befejezte mondatát. Henry suttogva mert csak válaszolni, hátha az ellenség meghallja. 
- A murzsik csendesek mostanában, szerintem nagyobb csapásra készülhetnek. Húgival meg Judyval már elkezdtünk fegyvereket gyűjteni, mert szerintem bármikor támadhatnak, de igazán jó lenne, ha meggyógyulnál végre, mert a lányok gyengék, nem tudják megvédeni a várat.
- Nem gyengék – válaszolt Antony, - de azért megpróbálok minél gyorsabban szabadulni a fogságból. Kell valami szökési terv – vakarta meg az állát, jelezve, hogy gondolkozik.
- Megvan! – kiáltott fel Ellie. – Majd ha hazamegyünk, készítek neked egy bájitalt, amitől elmúlik a méreg hatása, amit ugye a murzsik kevertek a teádba, és amitől megbetegedtél. A bájitaltól visszanyered az erődet, mi meg feldobunk majd egy kötelet és így kimászhatsz az ablakon – magyarázott lelkesen a kislány.
- Hmm… egész jó terv – bólogatott Henry. – Látszik, hogy én tanítottalak téged a tervezésre – mosolygott elégedetten.
- Tényleg nem rossz – vigyorgott Antony. – Akkor gyertek két nap múlva, mert a murzsi főnök, aki mostanában doktornak nevezteti magát, akkor látogat meg utoljára. Ha ő elment, megszökhetek végre innen.
- Ugye tudatában vagytok annak, hogy veszélyes küldetésről van szó – nézett nagyon komolyan húgára és barátjára Henry. – Lehet, hogy valamelyikünk megsérül, sőt, akár meg is halhat. A murzsik nem szeretik, ha foglyaikat megszöktetik, nagyon zokon veszik majd. Ellie, vállalod a kockázatot? Mert én megértem, ha nem, mert nagyon veszélyes lesz – lett a fiú tekintete egyre szigorúbb. Nem akarta, hogy a küldetés sikere azon bukjon meg, hogy a kislány hirtelen elfut, mert megijedt.
Ellie bátyjáról Antonyra, majd megint bátyjára nézett, tekintetében bizonytalanság tükröződött. Mi van akkor, ha a murzsik őt is elfogják, vagy még rosszabb, ha megeszik? 
- De azért meg fogtok védeni, ha a murzsik rájönnek, mire készülünk? – kérdezte félve a kislány.
- Hát persze! – vágta rá gondolkodás nélkül Antony, Henry pedig bólogatott.
- Nem hagyunk hátra senkit – tette hozzá bátyja.
- Akkor vállalom a kockázatott – egyenesedett ki Ellie. – Ki fogjuk szabadítani Antonyt – nézett bátorítóan barátjára.
- Ennek felettébb örülök – hangzott fel Mrs. Masen hangja az ajtóból, - de Antonynak most leginkább pihenésre lenne szüksége, nektek pedig haza kellene érnetek, mielőtt édesanyátok komolyan el nem kezd aggódni – nézett szigorúan a trióra. – Gyerünk, kifelé – intett, majd félreállt, hogy a testvérpár kimehessen.
Henry morogva állt fel az ágyról, intett egyet barátjának, majd a folyosóra lépett. Ellie még nyomott gyorsan egy puszit Antony arcára, majd leugrott mellőle és az ajtó felé indult.
- Akkor majd hozom a bájitalt, de azért jó lenne, ha kicsit magadtól is meggyógyulnál, hátha nem sikerül jól – nézett vissza bizonytalanul Mrs. Masen mellől.
- Megteszem, ami tőlem telik, de ha nem sikerül, akkor a bájitalod biztosan segít majd – válaszolt a beteg mosolyogva.
Ellie vigyorogva lépett ki a folyosóra, majd indult le az előszobába, hogy felvegye kabátját, sálját, sapkáját és kesztyűjét.
- A szél lenyugodott, nincs már olyan hideg, mint mikor ideértetek – mondta mosolyogva az anyuka. – Tudom, hogy Antony nagyon örült a látogatásotoknak, nagy bátorság volt ilyen időben kimerészkedni. Legközelebb azért kérdezzétek meg erről anyukátokat és csak akkor gyertek el, ha ő megengedte, rendben van?
- Igen Mrs. Masen – válaszolt kórusban a két testvér.
- Akkor jó – nyitott ajtót a gyerekeknek, akik a küszöböt átlépve újra a hidegben találták magukat.
Egymás kezét fogva tették meg az utat, remélve, hogy anyjuk nem ért még haza testvérénél tett látogatásáról, mert tudták, hogy ellenkező esetben valószínűleg mindkettőjüket megbünteti majd.