A hó olvadni kezdett, saras latyakot hagyva maga után. Az idő még csípős volt reggelenként, de napközben érezhetően enyhült. A madarak csiripeltek, köszöntötték megmentőjük, a tavasz érkezését. Az emberek is megkönnyebbülten sóhajtottak fel, idén a tél hosszúnak bizonyult, nagyon féltették terméseiket. Mindenki elégedett volt, csak két gyermek nézett ki morcosan a konyha ablakán.
- Hadd menjünk ki – könyörgött a fiú.
- Hogy aztán napokig moshassam a ruháitokat? Szó sem lehet róla – válaszolt anyjuk a levesbe szórva egy csipet sót.
- Megígérjük, hogy nagyon fogunk vigyázni – folytatta összekulcsolt kezekkel fia. – Nem leszünk sárosak. A cipőnk egy kicsit, de azt majd mi kipucoljuk utána – tette még hozzá, húga pedig lelkesen bólogatott.
- Mondtam már, hogy nem. Tanuld inkább a történelmet, ha nem akarod, hogy édesapád leszidjon féléves átlagod miatt – fordult feléjük szigorú tekintettel az asszony. – Te pedig Ellie, segíts nekem egy kicsit. Hozd ide azt a kosarat – mutatott az ajtó melletti sarok felé – és varrd vissza a gombokat, nekem most nincs időm erre.
Lánya durcásan engedelmeskedett a szülői akaratnak, átsétált a konyhán, majd felemelte a kosarat.
- Huh, ez nagyon nehéz – engedte vissza a földre. – Henry, segíts nekem, kérlek – nézett duzzogó testvérére, aki azóta is az ablakban állt. Kifele bámult, nézte a rétet, figyelte, hogy a murzsik nem használják-e ki, hogy senki sem védi a várat. Tragédia lenne, ha elfoglalnák a mozdonyt, ezt nem engedhetik meg maguknak, mert visszahódítása emberéletekbe is kerülhet.
- Henry! – kiáltott felé húga, kirántva a fiút haditerveinek szövéséből. – Segíts már.
- Nem – rázta meg a fejét mérgesen. – Én ki akarok menni.
Ekkor kinyílt a konyha ajtaja és belépett rajta édesapjuk. Arckifejezése nem sok jót ígért, valószínűleg mindent hallott. Tekintete végig söpört a helyiségen, majd fián állapodott meg. Hatalmas alakja fenyegetően lépett felé, mint egy éhes oroszlán, ahogyan prédája után kap.
Ellie behúzta a nyakát, úgy nézett a konyhába lépő férfira. Apjuk nem tűrte az ilyen viselkedést, hiszen ha ő vagy anyjuk mondott valamit, annak úgy kellett lennie, nem volt helye vitának.
- Henry – csattant fel a mély hang, mikor már csak pár méter választotta el őket egymástól. A fiú húgához hasonlóan próbálta minél kisebbre összehúzni magát, de sajnos nem tudott még egérré változni, akármennyire is szeretett volna. Papa a mérges hangját használta nevének kiejtésekor és ez egy büntetésnél is rosszabb volt. A gyerekek egy dologban megegyeztek már évek óta: ha lehet, inkább a szobafogságot választják, mint papa mérges hangját.
Hogy is írhatnánk le, ennek a hangnak a hatását. Olyan volt, mint a mennydörgés, miközben tekintetével villámokat szórt volna, melyek el is találták őket. A fájdalom egész testüket átjárta, remegést és könnyeket okozva. Igen, a hang és a tekintet olyan elemi erővel hatott rájuk, hogy annál félelmetesebbet nem is tudtak elképzelni.
- Anyád világosan megmondta, hogy nem mehetsz ki, mit nem értettél ezen?
Újabb dörgés, újabb villámok, ez elől a vihar elől nem volt menekvés. Ellie ijedten tekintett Henryre és imádkozott, hogy az ne válaszoljon szemtelenül. Az a buta mindig megtette és aztán… Nem, a lány nem is akart arra gondolni mi történik, mikor a papával szemtelenek. A legjobb ilyen esetben mindenképp az, ha nem is szólal meg. Ha csak tűri a viharos szelet, a mennydörgést és a villámokat, akkor épp bőrrel megússza, ha viszont küzdeni próbál ellenük, az időjárás kegyetlenül visszavág.
- Értettem, csak… - Henry megijedt apja egyre felhősödő tekintetétől, de erőt vett magán, – bármikor támadhatnak a murzsik és akkor nem lesz, ki megvédje a várat.
Mrs. Johnson idegesen harapta be ajkát, hogy ne szólaljon meg. Még ő is félt férje mérgétől, mely csak úgy fröcsögött, ha valami felzaklatta nyugalmából. Tudta, hogy fia milyen butaságot követett el ezzel a válaszával, így behunyt szemmel várta a reakciót. Nem tehetett semmit.
- A murzsik… - a szél suttogássá halkult, de csak azért, hogy erőt gyűjtsön egy újabb viharos támadásra. Ellie könnyes szemmel bújt az asztal alá, nem akarta látni a kéz lendülését, a könnyes szempárt és a piros foltot testvérének arcán. Csattanás hallatszott, majd a konyha elnémult.
- Ilyen nagyfiú ne szórakozzon kitalált lényekkel. Idős vagy te már ahhoz, hogy ilyen buta játékokat űzz. Tanulnád inkább ilyen hévvel a történelem leckédet – a hang nyugodtabb volt, szigorúságából azonban semmit nem veszített. – Ülj az asztalhoz, most – kiáltott a megszégyenülten álldogáló gyermek felé, miközben egy füzetet és egy könyvet hajított az említett bútorra. – Állj neki, egy óra múlva kikérdezlek, és ha nem tudod a leckét… - mondatát nem folytatta, de nem is volt rá szükség, mindenki tudta mi következhet akkor, ha nem teljesítik papa parancsait.
Mr. Johnson kilépett a konyhából, maga mögött hagyva családját. Ellie az asztal alatt sírt olyan halkan, ahogyan csak tudott, Mrs. Johnson a gőzölgő leves előtt állt behunyt szemmel, Henry pedig a konyha ajtaját nézte üres tekintettel, arcának bal felén vörösen izzott apjának kéznyoma. A helyiségre súlyos csend telepedett, a kislány szipogása csak rontott a helyzeten.
- Tedd, amit mondott fiam – hangzott fel anyjuk csendes hangja, megtörve a fojtogató némaságot. Megkeverte a levest, majd rá helyezte a fedelet, már csak hagynia kellett főni. Kötényébe törölte kezét, majd gyermekei felé fordult. Henry immár őt nézte, leplezetlen haraggal. Anyja nem tett semmit, hogy ezt megakadályozza, nem állította meg apjukat, így joggal lehet rá dühös.
Mrs. Johnson nem vette magára a fiából felé áradó érzelmeket, a vállainál fogva az asztalhoz irányította.
- A helyedben nem idegesíteném fel jobban – tolta elé a füzetet és a könyvet. – Tanuld meg gyorsan és túl leszel az egészen – tette még hozzá, miközben az asztal másik oldala felé sétált. Lehajolt és a bútor alá nézett, majd pityergő lánya felé nyújtotta a kezét.
- Gyere Ellie, vissza kell varrnunk pár gombot, elfelejtetted?
A kislány elfogadta anyja segítségét és előmászott menedékéből. Ketten fogták a kosarat, anya a jobb, Éléonore a bal fülénél és Henryvel szemben foglaltak helyet. Mrs. Johnson az asztalra helyezte a tálacskát, amiben a leszakadt gombokat tartotta, majd köténye zsebéből előhúzott egy tűpárnát és fehér cérnát. Mindhárman hozzáláttak a munkához, a fiú tanult, anyja és húga pedig próbálták rendbe hozni az ingeket és nadrágokat. Csendben dolgoztak, de ez nem békés, nyugodt, hanem vihar utáni, félelemmel teli csend volt.
Henry, az arcát csípő érzés miatt nehezen tudott leckéjére koncentrálni, pedig tudta, ha nem tanulja meg egy órán belül, újabb vörös folttal gazdagodik majd. Miért kellett apjának ilyen igazságtalannak lennie? Ő csak ki akart menni játszani. Rendben van, tényleg buta, gyerekeknek való játék ez, de… de Ellie miatt akarta. Ez az, minden Ellie hibája. Miatta kell folyton ilyen butaságokat játszani, mert a komoly játékokat úgysem érti.
Mérgesen nézett fel olvasmányából, hogy húgára nézzen, aki maszatos arccal próbálta a tű lyukába fűzni a cérnát. Ő miért sír? Neki semmi oka rá, hiszen nem őt ütötték meg. Pedig megérdemelte volna, sokkal inkább, mint ő. A jó kislány, folyton csak segíteni akar papának meg anyának, hogy rá sose haragudjanak. Mindig ő az, akit megbüntetnek, soha sem a húga. Ez a világ igazságtalan, de majd meglátják mind! El fog ő szökni, aztán szomorkodhatnak, hogy eltűnt a drága testvér, a drága gyermek. Ha-ha, megérdemlik majd a szenvedést, amiért igazságtalanul bántották őt.
Ellie közben arra gondolt, hogy bár testvére szemtelen volt, azt azért nem érdemelte meg, hogy megüssék. Amúgy is, most legalább egy hétig nem szól majd hozzá Henry. Nem értette, hogy egy ilyen után, miért rá haragszik a bátyja, hiszen ő nem tett semmi rosszat, ő igazán nem akarta, hogy bántsák. Tényleg jó lett volna kimenni, de ha anyu azt mondja, nem lehet, akkor nem érdemes emiatt veszekedni, mert ők úgyis csak gyerekek és a felnőtteknek meg van a módjuk rá, hogy azt kelljen csinálni, amit ők mondjanak. Most is ez volt. Henry soha se érti, hogy csak rosszabb lesz minden, ha vitatkozik és utána rá mérges, mert ő nem vitatkozott, és ezért majd nem hagyja játszani. Ez nem igazság. Bezzeg, ha meghalna, akkor bátyja szomorú lenne, hogy nincs ki bombázza a murzsikat tobozokkal. Meg a papa is biztos rájönne, ha ő meghalna, hogy nem volt jó, amit csinált, lelkiismeret furdalása lenne miatta, és meg is érdemelné. Viszont nem jó, mert anyu is szomorú lenne, pedig ő nem csinált semmi rosszat, csak nem engedte, hogy kimenjünk. Mondjuk ez indította el az egészet, akkor lehet, hogy mégis megérdemelné.
Mrs. Johnson fejébe pedig az járt, hogy férje néha igazán viselkedhetne nyugodtabban. Nem kell a gyereket megütni azért, mert ki akar menni játszani, hiszen még olyan fiatalok, normális, hogy szükségük van a mozgásra. Persze Henry szemtelenségéért megérdemli a büntetést, mégis hogy képzelte, hogy csak úgy válaszolgat az apjának és neki. Ha azt mondjuk, hogy nem, akkor az azt jelenti, hogy nem és kész. Ezen mit nem lehet érteni? De azért Mr. Johnson reakciója eltúlzott volt. Majd valahogy szóba kellene ezt hozni egyszer, de hogyan lehetne úgy beszélni erről, hogy végig hallgassa? Férje nem türelméről híres és utálja, ha döntéseit megkérdőjelezik. Na de miért kell ennek a gyereknek folyton felidegesítenie az apját? Olyan, mintha sportot űzne a dologból. Igazán, néha hallgathatna rájuk ez a kölyök, sokkal kevesebb gond lenne vele.
Ekkor lépett be Mr. Johnson, megakasztva a gondolatok menetét. Mindenki felnézett munkájából, Henry izgult, Ellie félt, Mrs. Johnson pedig összeráncolt szemöldökkel figyelte, ahogy férje az asztalhoz sétál. Le is telt volna az egy óra?
Papa leült Henry mellé, kivette kezéből a könyvet és maga elé tolta a füzetet. Minden bevezetés és gondolkodási idő nélkül belenézett a tanulnivalókba, és:
- Ki, és mikor fedezte fel Amerikát? – hangzott fel a szigorú kérdés.
Ellie és anyja is várakozva tekintettek a fiúra, aki idegesen kezét tördelve nézte cipőjének orrát.
- Azt hiszem… azt hiszem, hogy Kolumbusz Kristóf volt és ööö… Ezeeeer… négyszázkilencveeen… kettőben? – nézett kérdőn anyjára a fiú.
Mrs. Johnson megkönnyebbülten fordult vissza a kezében tartott inghez, de Ellie, aki nem tudta, hogy a válasz helyes-e, tovább izgult, amíg apja nem bólintott egyet. Ekkor ő is megnyugodva tért vissza munkájához, miközben papa folytatta fia kikérdezését.
Henrynek úgy tűnt, mintha apja órákig feleltette volna és nem is fogta fel igazán, mikor adott jó, vagy rossz választ. Mikor Mr. Johnson végre becsukta a könyvet a fiú fellélegzett, apja pedig szó nélkül hagyta el a konyhát. Az ajtóból azért visszafordult, hogy megkérdezze mikor lesz kész az ebéd, mire Mrs. Johnson felkiáltott – a leves! – és az elfelejtett fortyogó lábashoz sietett. Ellie halkan felnevetett, Henry eltolta magától a tanszereket, majd anyjuk kérésére tiltakozás nélkül segítettek a terítésben.
Ebéd után Ellie vágyakozva nézett ki az ablakon, de nem merte aznap többet szóba hozni a rétet. Bátyja, meglepve a kislányt, egyszer sem fordult az ablak felé, nem is beszélt neki murzsik ellen szövött tervekről, vagy Antony ólomkatonáiról. A fiú a szobájába vonult és tankönyvekkel vette körül magát, hogy ne is gondoljon olyan buta, gyerekes játékokra, amik apját olyan nagyon felidegesítették.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése