Ellie és Antony (8. rész)

Teltek a hónapok, javult az időjárás is. Mrs. Johnson az udvaron teregette a frissen mosott ruhákat, míg Jane – aki alkalmanként segített az otthoni munkákban, ha a háziasszonynak sok dolga akadt – kenyeret sütött, melynek illata már belepte a környéket.
A nap hétágra sütött, felmelegítve a levegőt és megadva a növényeknek a szükséges fényt. Zöldült is mindegyik rendesen, így fejezve ki hálájukat a kegyes időjárás és az emberek gondoskodása iránt.
A gyerekek azonban mindezzel nem foglalkoztak. Henry elment Antonyért a szomszéd faluban és a rét felé sétálva élénk beszélgetésbe kezdtek. Antony a murzsik ellen akart harcolni, Henry azonban valami okosabb játékot szeretett volna kitalálni. Nem gondoltak azonban arra, hogy a mozdonynál rájuk várakozó két lánynak más tervei voltak a mai nappal kapcsolatban. Igazából Judy ötlete volt az egész, de könnyen rá tudta venni a kis Ellie-t is.
- De hidd el, jó ötlet – győzködte még kicsit a lányt.
- Jó, de nekik nem fog tetszeni – válaszolt Ellie az érkező fiúk felé mutatva.
- Jaj, dehogynem – legyintett Judy, majd mosolyogva fordult a mutatott irányban és integetett a közeledő barátoknak.
- sziasztok – köszönt Antony lelkesen. – Henry valamiért nem akar a murzsik ellen harcolni ma, úgyhogy szavazni kell – jelentette ki.
- Az nem baj, mert mi sem szeretnénk most ilyen háborúsat játszani – lelkendezett Judy. Azt hitte nehéz lesz rávenni a fiúkat, de most hogy látta, köztük sincs egyetértés, úgy gondolta sokkal könnyebb dolga lesz.
- Miért, ti mit akartok? – ráncolta szemöldökét a vörös hajú.
- Esküvőt – jelentette ki a lány, mintha ez magától értetődő lett volna. Pár nappal korábban a falu Esther és John lakodalmát ülte, ezért a környék összes lányának a feje tele volt romantikus képekkel és ez alól Judy és Ellie sem voltak kivételek, habár Éléonore-t sokkal kevésbé érdekelte a dolog.
- Mindketten választotok közülünk és kettős lakodalmat ülünk. Keresünk bogyókat, meg leveleket, az lesz a vacsora és majd táncolunk és énekelünk – magyarázott lelkesen a lány. A két fiú egymásra nézett, Antonynak nem nagyon fűlött hozzá a foga, ő inkább csapdákat állított volna a murzsiknak.
- Mit szólsz ehhez Henry – kérdezte barátját, akitől támogatást várt. Biztos volt benne, hogy különös hangulata ellenére, inkább haditerveket szőne, mint hogy esküvőset játszana.
 A fiú azonban meglepte őt. Hosszas gondolkozás után arra jutott, hogy az esküvő igen komoly dolog, ha ilyet játszik, azzal mindenkinek bebizonyítja, hogy ő már nagyfiú. Papa sem köthetett bele egy ilyen játékban, hiszen eljátsszák azt, amit a felnőttek, tehát ez felnőttes játék.
- Nekem tetszik az ötlet – válaszolta hát, meglepve húgát és legjobb barátját. – Hogyan kell? – nézett kérdőn az elégedetten mosolygó Judyra.
A lány végigmérte a két fiút, majd felnevetett. 
- Először is, fésülködjetek meg – lépett közelebb hozzájuk, hogy kezével lesimítsa hajukat. – Egy ilyen eseményen elegánsnak kell lenni. Tűrjétek be az ingeteket is, hogy néztek már ki? – tetette a felháborodást, ahogyan anyjától látta.
Antony beletörődve szomorú sorsába, szófogadóan és elnézően mosolyogva teljesítette Judy kéréseit.
- Aztán - folytatta a lány, - szerezni kell valami enni és innivalót, mert ki látott lakodalmat lakoma nélkül – rázta meg mutatóujját, majd se szó se beszéd az erdő fele futott. A gyerekek szétszéledtek, majd magvakkal, levelekkel, virágokkal megrakodva tértek vissza. Mindent szépen elrendeztek a mozdony mellett, már csak egy mennyasszony és egy vőlegény kellett.
- Most választanotok kell – mutatott Ellie-re és magára. – Na, ki venne el feleségül?
- Én! – válaszolt egyszerre a két fiú.
A társaság elcsendesedett, a két fiú morcosan nézett egymásra.
- Nekem kell elvennem Judyt – jelentette ki Henry.
- És mégis miért pont neked kellene? – kérdezett vissza Antony.
- Egyszerű, azért, mert nem házasodhatok össze a húgommal – válaszolt elégedetten a fiú, remélve, hogy ez egy olyan érv, ami ellen semmit nem lehet felhozni.
- Ellie hozzám képest túl alacsony – vágta rá Antony gondolkozás nélkül.
A fiúk veszekedtek, Judy elégedetten szemlélte az eseményeket, örült, hogy mindenki őt akarja, Ellie pedig elkeseredett, hogy őt senki nem venné feleségül, még a saját testvére sem.
- Nyugalom – kiáltott fel Judy. – Különleges házasság lesz ma, mindkettőtök felesége leszek, ha ez nektek is megfelel – vetett véget a vitának. – Ellie, lesz a pap, ő ad össze minket.
A fiúk összenéztek, majd mosolyogva bólogattak, de Ellie karba tett kézzel állt Judy mellett.
- Én nem leszek pap – jelentette ki határozottan.
- De ha nincs pap, az elrontja a játékot – próbálta jobb belátásra bírni a kislányt Judy. – Ugye nem akarod elrontani a játékot?
- Nem akarom, de pap se akarok lenni. Nem vagyok öreg bácsi és amúgy is, én nem vagyok kopasz. Csak a kopaszok lesznek papok – makacskodott Éléonore.
- Ez nem is igaz – vágta rá Henry.
- Igen? Akkor mondd meg miért van az, hogy Little Farm papja is kopasz? – vágta rá a lány.
- Ennek semmi köze a dologhoz – legyintett Judy.
- Kérlek Ellie, ne rontsd el a játékot – kérlelte Antony, aki pedig korábban nem is akart játszani. Ha a fiú kérte, a kislány általában bármit megtett, most azonban belé szállhatott a kisördög (vagy talán a féltékenység) és nem engedett.
- Rendben, akkor legyél a koszorúslány – ajánlotta Judy, Éléonore azonban csak a fejét rázta.
- Ez amúgy is csak egy buta játék, nem játszom – jelentette ki, majd sértetten az erdő felé futott.
A gyerekek tehetetlenül néztek egymásra, nem igazán értették mi baja lehet a kislánynak. Henry megfogta Judy kezét, majd a mozdony felé vezette.
- Nem baj, nélküle is lehet játszani. Először Antony lesz a pap, aztán én és utána táncolunk. Jó így? – nézett kérdőn barátaira a fiú.
- Igen – tapsikolt örömében Judy, és már fordult is Antony felé. – Jössz?
- Jövök – válaszolt az erdőt kémlelve, hátha Ellie visszajön, de ez nem történt meg. Úgy érezte, nem voltak vele valami kedvesek és ezért lelkiismeret furdalása volt, de a mozdony felé fordult és levezényelte a szertartás első felét.
Éléonore közben abbahagyta a futásban és körülnézett. Jól ismerte az erdőt, soha nem tévedett el, most is tudta, hogyha tovább megy egyenesen, egy aranyos patakhoz ér majd. A madarak csiripelését hallgatva sétált hát tovább, ügyet sem vetve a máskor olyan hívogató színes virágokra.
Miért nem akart egyikük sem feleségül venni? Ez nem igazság. Pedig velem régebb óta játszanak, mint ezzel a Judyval. Amúgy is ő túl szőke, az már nem is szép, ha valakinek ilyen világos haja van – gondolta saját fekete hajának gyűrögetése közben. A haja megnőtt a télen, így a fonat leért egészen a háta közepéig. Nagyon tetszett neki, hogy ilyen hosszú, de az övé túl sötét volt. Az kellene, hogy a haja majdnem olyan világos legyen, mint Judyé, de nem ugyanannyira, mert az már nem jó. Még akkor se jó, ha minden fiúnak tetszik, még Henrynek és Antonynak is. Amúgy is, nem a haj a legfontosabb, hanem az, hogy a lány nem tud tobozzal célozni, sosem találja el a murzsikat.
Úgy érezte lassan sétált, mikor felnézett azonban meglepődött, hogy már a rozoga magaslesnél jár. Felmászott a létrára, és körbenézett. Ott voltak még a dolgok, amiket barátaival ide hordott ősszel, de a levelek teljesen elszáradtak, a moha sem volt valami szép állapotban, így Ellie úgy döntött, kitakarít. Gyorsan megvolt ezzel a feladattal, hiszen egyszerűen csak kihajigált mindent, ami csak volt odafent, majd lemászott és virágokért szaladt, hogy majd azokkal díszíti ki a titkos helyüket. Mikor ezzel is végzett, leült a létra legmagasabb fokára és kezét tenyerére támasztva hallgatta az erdő hangjait. Nem volt jó érzés egyedül lenni, de ennek ellenére sem akart a többiekhez visszamenni. Biztos nincs még vége a buta esküvős játéknak.
Ekkor lépteket hallott, lenézett, és tekintete Antonyéval találkozott.
- Feljöhetek? – kérdezte szégyenlősen.
- Csak ha tudod a jelszót – válaszolta vállat vonva a lány.
- Rigófészek a jelszó, ha jól emlékszem – nézett fel kérdőn, mire a lány bólintott egyet. Antony felmászott és barátnője mellé ült.
- Vége a játéknak? – nézett maga elé Ellie, mintha ez nem is lenne fontos kérdés.
- Hát… nem tudom – felelt a fiú. – Amikor eljöttem, még nem volt vége, de azt hiszem ketten már nem folytatták. Úgy nem vicces – magyarázta.
- Miért jöttél el? – nézett kíváncsian Antonyra.
- Igazad volt, buta játék. Jobban szerettem volna a murzsikkal foglalkozni. Kidíszítetted a magaslest… Nagyon szép lett – jegyezte meg, miután hátra nézett. – Legközelebb szólj, szívesen segítettünk volna. Azt hiszem ez még Judynak is tetszett volna.
A kislány nem válaszolt. Judy, Judy… már megint ő. A fiú kérdőn tekintett barátnőjére.
- Mi a baj?
- Semmi – válaszolt morcosan Ellie.
- Hazudsz.
- Miért nem akart senki feleségül venni engem? – fakadt ki a kislány. – Ez nem igazság, Judy új, csak december óta játszik velünk.
Antony elmosolyodott. Akkor erről volt szó? Éléonore csak féltékeny. Nem tudta miért, de megkönnyebbült.
- Én azért nem veszlek most feleségül, mert majd akkor foglak, ha nagyok leszünk. Henry pedig azért nem, mert a testvére vagy, az meg fura lenne – válaszolt vigyorogva.
- Nem is igaz, csak azért mondod, hogy jobb legyen a kedvem – fordult el duzzogva a kislány.
- Esküszöm, hogy komolyan mondtam – nevetett fel a tizenkét éves fiú. – Ha nagyok leszünk, te leszel a feleségem.
Éléonore kétkedve nézett a fiúra, majd egyre inkább elkeseredett.
- Papa biztos nem fogja megengedni. Azt mondta, csak ahhoz mehetek majd feleségül, akit ő meg mama választanak és nem mondták, hogy téged választanak.
- Ne félj, még sok idő van addig – mosolygott Antony – és biztos nem lesz bajuk ezzel, mert szeretnek engem.
A kislány elgondolkozott ezen és arra jutott, hogy igazat kell adnia a fiúnak. Papa is és mama is nagyon szerették őt, még akkor sem voltak mérgesek, mikor karácsonykor eljött, vagy mikor kiderült, hogy meglátogatták, mert beteg volt. Na jó, mérgesek voltak, de nem adtak olyan nagy büntetést, mint amilyet megérdemeltek volna.
- Igazad van – derült fel Éléonore arca. – Jó, de akkor nem szabad senki mást elvenned feleségül, csak engem, Judyt sem, meg semelyik másik lányt. 
- Rendben – próbált Antony komoly maradni, habár legszívesebben felnevetett volna barátnőjének szigorú tekintetét látván. – Esküszöm, hogy csak téged veszlek feleségül, de most már gyere, mert a többiek várnak minket.
Ellie bólintott és mindketten lemásztak a magaslesről, majd kéz a kézben ballagtak vissza a rétre, ahol Judy és Henry már türelmetlenül várták őket.
- Visszahoztam, kezdődhet a lakodalom – kiáltotta Antony, majd a kislány kezét fogva őrülten pörögni kezdett, míg mindketten el nem szédültek és nevetve a földre estek.