A hőmérséklet enyhült, közeledett a tavasz. A hóvirágok már elhervadtak, a fákon megjelentek az első rügyek és a madarak is visszatértek már hosszú vándorútjukról.
Gábor beletörődött abba, hogy megint be kell járnia az egyetemre, el kell látogatni a könyvtárba és órákig kell sorba állnia egy egyszerű sonkás-sajtos szendvicsért. Szerencsére ma péntek van, este buli a haverokkal – próbálta pozitívan szemlélni a dolgokat.
Nem vette észre, hogy egyik diáktársa mögé lopózott. Mikor az vállára téve kezét hangosan felkiáltott, Gábor ijedtében kiejtette kezéből a pár perce szerzett szendvicset.
- A francba, ez mire volt jó? – kérdezte, miközben a pulóverére kent vajat törölgette le magáról.
- Arra, hogy jót nevessünk – válaszolt barátja és valóban, ő is, az őt kísérő lány is hangos vihogásba kezdtek.
- Hahaha, nagyon vicces. Azt hittem az ovis szintet már túllépted, de úgy látszik, tévedtem – morogta Gábor, miközben ebédjét a kukába dobta.
- Jössz nekem egy szendviccsel – figyelmeztette a barátját.
- Jössz ma este? – kérdezte a vörös hajú lány, saját uzsonnáját nyújtva felé.
- Köszi – fogadta el Gábor, majd rögtön bele is harapott.
- Persze, hogy jön ma este Vera, ne kérdezz hülyeséget – verte hátba barátját, minek hatására az félrenyelte a korábban leharapott falatot.
- Jaj, Robi, ne öld meg a srácot – veregette meg az említett hátát Vera.
- Túlél ez mindent – nevetett fel Robi, tekintetében azonban egy cseppnyi aggodalom vegyült. – Jól vagy haver?
- Azt hiszem, jobban lennék, ha többé nem jönnél a közelembe – grimaszolt Gábor
- Na, nem lehetsz olyan rosszul, ha már képes vagy baromságokat beszélni – reagált tettetett sértődöttséggel.
- Gyere édesem, vagy elkésünk – fogta meg szerelme kezét a lány. – Akkor este találkozunk – intett Gábornak, majd eltűntek az egyetemisták tengerében.
Két éve találkozott Verával és Robival a gólyatáborban, most együtt kezdték utolsó Ba-s évüket az egyetemen. Néha kíváncsi lett volna, mit is eszik a lány azon az idiótán, és hogyan lehetséges az, hogy egyszer sem látta őket veszekedni. Mikor egyszer megkérdezte Robitól mióta is járnak, ő csak annyit válaszolt, néha úgy érzi, több száz éve.
Ők voltak az egyetem álompárja. Mindketten vonzóak, okosak, viccesek, jófejek. Vera vörösen göndörödő hajkoronájával és smaragdzöld tekintetével nem egy társukat bolondította magába. Robi is jó pasi lehet, amennyire ezt ő meg tudja állapítani a lányok reakcióiból. Magas, izmos, barna hajú és szemű srác, aki mindig valami bolondságon töri fejét. A csajok álma.
Gábor sem volt ronda, bár össze sem lehetett hasonlítani két barátjával. Magasságban ugyan megelőzte Robit, véznasága azonban összetéveszthetetlenné tette őket. Szőke haja kék szemébe lógott - kevés időt töltött fésülködéssel - kopott ruhái pedig elintézték, hogy a lányok ne nagyon akarjanak időt fecsérelni rá. Nem is értette, miért barátkoztak vele Veráék, hiszen hozzájuk képest úgy nézett ki, mint egy hajléktalan.
Ahogy minden délután, Gábor ma is az egyetem melletti bárban pultozott. Kellett a pénz a tankönyvekre, lakásra, kajára, a szüleire pedig nem számíthatott úgy, ahogy társai nagy része.
Tizenhat éves korában hagyta el otthonát, mikor megelégelte apja ütéseit. Akkoriban osztályfőnökénél talált menedéket, aki egy időre hajlandó volt befogadni. Ha Kovács tanár úr nem lenne, az utcára került volna.
Még csak hat óra volt, a bár mégis tele hallgatókkal, akik valószínűleg a party előtt alapoznak egyet. Mindenki tudja, milyen fontos a sportolás előtti bemelegítés, hát az ivással is így van ez, hangoztatják az egyetemisták.
A bár sötét volt, a világítást pár, a plafonról hosszan lelógó villanykörte biztosította, különös hangulatot kölcsönözve a helyiségeknek. Téglafalak, fa asztalok és székek, drága sör, csípős és sűrű füstfelhők, a hallgatók kedvenc buli előtti találkozópontja.
Gábornak bőven akadt dolga, így nem érezte az idő múlását. Italok kiosztása, üres poharak begyűjtése, a készletek feltöltése és az ideges tulaj nyugtatása minden gondolatát lefoglalta. Talán esti programjáról is megfeledkezett volna, ha nem érkezett volna meg Csenge, aki nyolctól átvette a melót. Gábor sok szerencsét és kitartást kívánt neki, majd nyaka köré tekerte sálját, felhúzta kabátját és rohant haza, hogy a megbeszélt időpont előtt gyorsan átöltözhessen.
Ez a folyamat nem tartott sokáig, hiszen nem lakott messze és ruhaügyileg nem volt nagy választási lehetősége. Felkapott egy tiszta farmert, egy fehér pólót és egy fekete pulcsit és már futott is az Oktogonra.
Bár azt hitte, késni fog, Vera és Robi előtt érkezett meg. Ennek örült, mert utált késni, meg nem is szerette volna, ha barátai ilyen ziláltan látják. Egy kézmozdulattal kisöpörte szemébe lógó hajtincseit, megigazította magán a kabátot és a sálat, majd fel-alá járkálásba kezdett, hogy ne fázzon. Már fordult volna, hogy harmadszor is lerója a kört, mikor meglepetésében felkiáltott. Vera ugyanis két centire állt tőle.
- A szívbajt hozod rám – kapkodott levegő után a meglepett férfi.
- Dehogyis – nevetett fel Vera.
- Robi hol van? – tette fel az először eszébe jutó kérdést.
- A kocsiban vár ránk – felelte a lány vidáman. – Mehetünk?
- Hogy mi? Mégis hova akartok menni? Nem is tudtam, hogy van kocsija annak a mázlistának – értetlenkedett Gábor. – Olyan messzire akartok menni, hogy autóra van szükség?
- Ne faggass, nem mondhatom el hova megyünk, de szerintem tetszeni fog. Na, gyere már – türelmetlenkedett a lány.
- Honnan tudod, hogy tetszeni fog?
Csak egy sejtelmes mosolyt kapott válaszul. Vera már elindult a parkoló autók irányába, így Gábor kénytelen volt gyorsan utolérni.
- Tudjátok, hogy utálom az ilyet – morgolódott, de megint nem kapott választ, Vera sietett tovább, felé sem nézett. Gábor kezdte furcsállni a dolgot, de mivel barátairól volt szó, valami rossz tréfára gyanakodott. Ez az érzés csak felerősödött, mikor Vera egy fekete, sötétített ablakos Mercedes hátsó ajtaját nyitotta ki.
- Ugye ez valami vicc? – kérdezte hitetlenkedve, de a lány válaszul, csak aprót mosolygott és megrázta a fejét.
- Szállj be, te idióta – hallatszott ki Robi nevető hangja az első ülésről.
- Hova akartok elrángatni? – kiáltott be Gábor csöppet idegesen.
- Ne akard már elrontani a meglepetést – válaszolt barátja immár türelmetlenül. – Csak szállj be és meglátod.
Gábor felsóhajtott, majd kezeit feltéve közölte, hogy megadja magát, tegyenek vele, amit akarnak.
- Ez a beszéd! – kiáltott fel boldogan Vera, aki már attól tartott erőszakhoz kell folyamodnia. – Meglátod, nem fogod megbánni – tette még hozzá gyorsan, majd becsapta az ajtót és az anyósülésen foglalt helyet.
Az utazás nem tartott tovább tíz percnél, mégis Gábor számára csupa ismeretlen kis utcák között kacskaringóztak. Annyit köröztek és kanyarodtak, hogy a fiú teljesen eltévedt volna, ha onnan haza kellene jutnia.
- Biztos, hogy jó irányba megyünk? – kérdezte öt perc után.
- Tuti – kapta elölről a választ.
Újabb öt perc és megszámlálhatatlan kanyar után, Robi végre leparkolta a kocsit. Mindhárman kiléptek az autóból, majd Gábor körülnézett, de nem ismerte fel a környéket.
- Hol vagyunk? – nézett kérdőn barátjára, de az nem viszonozta tekintetét.
- Erre gyertek – szólt hátra Vera, aki időközben elindult.
A beállt csendben Gábor egyre inkább furcsállta a helyzetet. Gondolataiba mélyedve követte két barátját, így körül sem nézett, hogy megjegyezze, merre találja a kosit. Pár perc séta után álltak meg egy bérház kapuja előtt. Robi csöngetett be, majd különös nyelven beszélt a kaputelefonba. Gábor szemöldök ráncolva figyelte a jelenetet.
- Itt nincs semmiféle szórakozóhely – állapította meg a nyilvánvaló tényt. – Mi a franc történik? – kérdezte, mikor végre kinyílt a fa ajtó.
- Semmi különös, csak itthon felejtettem valamit – válaszolt Robi. – Felmegyünk érte, aztán megyünk tovább.
Beléptek a kapun, majd átvágtak az ovális udvaron, egészen a szemben található lépcsőházig.
- Nem is tudtam, hogy beszélsz arabul – mondta immár nyugodtabban Gábor.
- Törökül – helyesbített Vera.
- Te is beszéled a nyelvet? – csodálkozott a fiú – Erről én miért most hallok először?
- Nem kérdezted – vont vállat Robi, miközben a liftre vártak. A kabin végre megérkezett, mindhárman beszálltak, majd Vera megnyomta az ötödik emelet gombját. Csendben várták, míg a lift felér, kattan egyet, majd nyílnak az ajtók. Először a lány szállt ki, mögötte battyogott a két fiú. Az ötvenötös ajtó már nyitva volt, a bentről kiszűrődő fény megvilágította a folyosót.
A három jó barát belépett a széles előszobába, Robi – aki utolsóként sétált be – kulcsra zárta az ajtót.
Gábor ámulva nézett körül. Tudta, hogy barátai családja nem szorul rá anyagi segítségre, de nem sejtette, hogy ennyire jól megy a dolguk. A bejárattól T-alakban elágazó folyosó hosszából ítélve a fiú arra tippelt, hogy több lakást is összevonhattak. A padló valami sötét fából volt, az előszoba fölött egy kisebb csillár lógott.
- Ülj le, mindjárt jövök – mutatott Robi a szembe lévő két szárnyas ajtó felé. Gábor kérdő tekintettel fordult Vera felé és ekkor vette észre, hogy a lány már eltűnt. Vállat vonva lépett be a helyiségbe, hogy egyik ámulatból a másikba essen.
A nappalit barokk stílusban rendezték be, jobboldalt óriási kandalló, hatalmas ablakok, földig érő függönyök. Minden nagy volt, minden túldíszített, a fiú ízlésének csicsás, de mindenképpen gazdagságról árulkodó szoba. A könyvekkel teli üvegvitrinek azonban felcsigázta érdeklődését. Az egész falat beterítették, a mindenféle nyelven íródott művek. Ha jól látta, téma szerint rendezték őket: jog, történelem, szociológia, de egy szépirodalmi mű sem.
- Azok egy másik szobában vannak – szólalt meg egy női hang Gábor háta mögül. A fiú meglepetten fordult egyet saját tengelye körül, azon agyalva vajon az előbb hangosan gondolkozott-e.
- Itt mindenki ilyen csendesen járkál? – szaladt ki a száján, mikor egy vele körülbelül egyidős lányt fedezett fel a nappali ajtajában.
Hosszú fekete haja volt és zafírkék szeme. Ami Gábornak először feltűnt azonban, a lány apró termete volt: nem lehetett több százhatvan centinél.
- Hogy hívnak kislány? – kérdezte kíváncsian, hiszen Robiék egyszer sem említették kikkel osztják meg a lakást.
- Kislány? – kérdezett vissza mosolyogva a lány.
- Bocsánat – grimaszolt Gábor, mikor rájött, milyen udvariatlan volt. Milyen hülye vagyok, ezt akár sértőnek is találhatta – gondolta kétségbeesetten.
- Nem akartalak megbántani. Én Gábor vagyok – nyújtotta felé jobb kezét. A lány lassan sétált felé, de ekkor lépett be a szobába Vera, félbeszakítva a mozdulatot.
- Látom Anyánk, hogy már ismerkednek, akkor nem is zavarok – mosolygott, majd válaszra sem várva kilépett a szobából, becsukva az ajtókat és magára hagyva a szóhoz sem jutó férfit.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése