Késő volt már, ennek ellenére a város még nem aludt: az utcára kiszűrődtek a televízió butító műsorainak fényei, a kocsmákban ülők részeges kiáltásai és a szórakozóhelyek lüktető zenéjének hangjai.
Nulla óra egy perc, már holnap van – gondolta fáradtan a környéket figyelő lány. Már egy órája sétált fel-alá a Klub előtt, mégsem tudta rávenni magát arra, hogy belépjen. Leheletének párafelhőit figyelte mélázva, miközben századszorra is elsétált a cipőket reklámozó plakát előtt.
- Ha nem megy be, majd én kiráncigálom onnan – hangzott fel mögüle egy öblös férfihang.
- Nem kell Robi, köszönöm – válaszolt a kérdezett.
Már olyan régen készült erre a napra, most mégsem tudta megtenni. Nem akarta felforgatni kiválasztottja életét, nem akarta tönkretenni azt a kisfiús lelket, melyet a megfigyelések során olyan jól megismert.
- Menjünk haza – sóhajtott fel lemondóan a lány, majd a kivilágított színház felé fordult és elindult. Kísérője karjait széttárva, értetlenségét fejezte ki az utca túloldalán várakozó vörös hajú nő felé, majd sietett, hogy utolérhesse az apró termetű hölgyecskét.
A lány hamarabb érkezett meg a fekete Mercedeshez és már be is szállt, mire a férfi halkan morogva elfoglalta helyét a kormány mögött.
- Anyánk, nem gondolja, hogy most már ideje lenne beszélnie vele? Hiszen ismeri a törvényt – hangzott fel az anyósülés felől egy nő lágy hangja.
- Ismerem – válaszolt szűkszavúan a lány.
- Már így is túl sokáig halogatta a dolgot, ha maga nem teszi meg, a klán fogja – érvelt tovább.
- Adjatok még egy kis időt – kérte a lány, majd a kocsi sötétített ablakának támasztva fejét, kinézett az éjszaka sem nyugvó Budapestre.
Tél volt még. Az egyetemi vizsgákon már minden diák túl volt és ebbéli örömüket őrületes tombolással fejezték ki. Egy hete nem tettek mást, csak buliztak, ittak, táncoltak.
Hogyan is vehetném el ezt tőle? – gondolta kétségbeesetten. Pedig meg kellett tennie, a törvény tisztán leírta, mi az Anya kötelessége és ez alól nem lehetett kibújni. Talán választhatott volna mást e feladat betöltésére, de megfigyelései alapján ő lett volna rá a tökéletes személy.
Újabb sóhaj hagyta el a lány ajkait, mire az előtte ülő nő aggódva fordult hátra.
- Megértem aggodalmait, de nem véletlenül választottuk őt. Biztosak vagyunk abban, hogy tökéletesen megfelel majd elvárásainak és a helyzetet is kezelni tudja majd. Erős, nyugodt férfi. – próbálta megnyugtatni a lányt.
- Tudom – válaszolta az, de nem tette hozzá, hogy éppen ezért szeretné, ha nyugodt és normális élete lehetne. Ő is olvasta a jelentéseket, maga is kiment megfigyelésre, így pontosan tudta milyen személyiséggel lesz dolga. Megkedvelte a fiút, még ha az soha nem is találkozott vele.
Nem értette, hogy a Nagy Anya miért őt választotta utódjának, mikor egy ilyen egyszerű feladatot sem tudott végrehajtani. Ötszáztizenöt éves volt, ma mégis úgy érezte magát, mint ha házi feladat nélkül ment volna iskolába. Szégyellte, hogy nem csinálta meg, szégyellte, hogy nem is akarata megcsinálni.
- Nem sokára itt a Tavasz ünnepe… - próbált a lány lelkiismeretére hatni a férfi.
Az Anyának nincs választási lehetősége, kötelességei vannak, melyeket teljesítenie kell gyermekei érdekében – gondolta, ahogy befordultak egy szűkebb utcában. Pár másodperc és ideiglenes szállására érnek.
A lány lassan kiegyenesedett, arcán kiült az elszántság. Meg fogja tenni. Valamikor visszajön, felkeresi őt és elmondja neki. Megteszi, mert ez a dolga.
A visszapillantó tükörben mosolygó szempár követte a lány arcán végbemenő változásokat. A férfi elégedett mosollyal fordult a mellette ülő nő felé, aki ugyanolyan széles vigyorral válaszolt. Sikerülni fog, nincs mitől tartani.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése