Ti küldtétek

Gábor: Telefon a fellegekbe

- Isten? Miért gondolod, hogy Istennel beszéltél? - Kowalsky homlokán magasra kúsztak szemöldökei, amikor kollégáját és annak megdöbbent arckifejezését látta.
- Istennek kellett lennie, nem lehetett más... - Wood ujjai még mindig a telefon kézibeszélőjét érintették, s csak néhány pillanat után törölte le izzadságtól gyöngyöző halántékát. Nem tudta megmagyarázni kollégájának, miért hiszi, hogy Istennel beszélt, de a hit olyan kérdéskör, amit nem lehet megmagyarázni, csak érzi az ember.
A két férfi egy különleges és titkos laboratóriumban ült egymással szemben, ahol gépek zümmögték mechanikus zenéjüket, kapcsolók és lámpák játszották fényorgonához hasonlítható ütemeiket. Kowalsky, ő volt az idősebb és tapasztaltabb kutató, felállt a magasított székről, majd pár lépéssel Wood mellé került, halvány erőszakkal tolva el annak kezét a készülékről. Torkát megköszörülte, majd füléhez emelte a kézibeszélő hangszóróját, hogy meghallgassa ugyanazt, amit kollégája az imént. Hosszú, csendes másodperceken keresztül csak figyelte a vonal másik végét, de semmit nem hallott, hang nem szólt hozzá. Elnézte Woodot, annak bizakodó tekintetét, de amikor látta a kétkedést idősebb kollégája szemében, elmarta tőle a fröccsöntött műanyag beszélőt, hogy maga is meghallgassa. Isten hangja helyett a tárcsahang búgása szólt rendületlenül, majd néhány sóhajtásnyi idő elteltével foglaltat jelzett a műszer.
- Elrontottad! - a fiatalabb kutató haragos hangnemben vágta Kowalskyhoz a vádat, majd újra megpróbálta az előbbi mozdulatsort. Törekvését nem koronázta siker, ismét csak a tárcsahangot, majd a foglalt jelzés monotonitását hallhatta.
- Mindketten fáradtak vagyunk, nem lehet, hogy csak képzelted az előbb? Aludd ki magad, holnap pedig újra megpróbáljuk... - a kecskeszakáll takarásából hangoztak fel az idősebb férfi nyugtató szavai, de Wood nem volt hajlandó elfogadni, hogy az előbbi hang csak a képzeletének játéka lett volna. Tisztán hallotta és értette Isten szavait, s a másik mondhat bármit, ő tudta, hogy Vele beszélt.
- A hitetlenkedéseddel elrontottál mindent! Végre sikerült a lehetetlen, te pedig mindent elrontottál!
- Nyugodj meg Robert, túl késő van már ahhoz, hogy vitatkozzunk ezen...
Robert Wood azonban nem érezte túl késeinek az időpontot, hiszen pontosan tudta mit hallott, és azt is, hogy kivel beszélt. Újra felvette a kézibeszélőt, de ott nem hallott semmi mást az ismert foglalt jelzésen kívül. Idegesen tette vissza a készülékre a csavart vezetékkel hozzádrótozott eszközt, fejét rázva állt fel ő is, majd gyors ütemben került a vízcsap mellé. Arcát mosta meg, majd sóhajjal nézett fel Kowalskyra.
- Miért lenne olyan hihetetlen, hogy beszéljünk Istennel? Három évet áldoztunk erre a projectre, miért lenne olyan különleges, ha sikerrel járnánk?
- Belegondoltál már abba, hogy mit is mondtál az előbb?
- Ez hogyan érted?
- Te tényleg hiszel Istenben?
- Miért, te nem?
- Nem tudom, de eléggé hihetetlen számomra az a feltételezés, hogy létezik egy olyan mindenható lény, aki a gondolat erejével teremtette meg a világmindenséget és annak minden lakóját.
- Akkor mit keresel ebben a kutatásban? Ha nem hiszel benne, miért akarsz beszélni Istennel?
- Hogy meggyőzzön az ellenkezőjéről... Ha létezik Isten, és mi tudunk Vele beszélni, akkor beismerem, hogy eddig tévedtem.
Mindketten elhallgattak, de Wood nem akarta ennyiben hagyni a dolgot. Visszalépett a telefonhoz, leült a helyére, majd a legfelső fiókban kezdett matatni. Egy keménykötésű, becsben tartott Bibliát vette elő, majd közvetlenül a készülék mellé tette. Felnézett Kowalskyra, majd figyelte, ahogyan az idősebb kutató a fekete borítójú könyvet nézte.
- Erre milyen magyarázatod van?
- Mármint?
- Hiszel benne?
- A Bibliában? Nem tudom... Lehet igazságtartalma, és el is tudom képzelni, hogy az írói csodának hitték az eseményeket, amiket nem tudtak megmagyarázni. Azonban nem tudom tényként elfogadni a benne leírtakat.
- Tehát inkább tartod egy mesekönyvnek, mint valós, történelmileg elismert forrásnak?
- Igen, inkább Grimmék vagy La Fontaine gyűjteményéhez hasonlítanám, mintsem korhű metszettnek.
Wood fortyogott, hogy az egyház hogyan volt képes egy ilyen embert mellé adni társnak. Egy embert, aki sem Istenben, sem a Bibliában leírtakban nem hisz, és ahol csak lehet, megkérdőjelez mindent.
- Robert, hiszed vagy tudod, hogy Istennel beszéltél?
A fiatal kutató felnézett az arcához emelt tenyereiből, majd válasza előtt sóhajjal tisztította meg gondolatait. Kowalsky kétségtelenül fontos kérdést tett fel, s bár azonnal akart válaszolni rá, mégis habozott felelete előtt. Arra gondolt, a fehér köpenybe öltöztetett, kecskeszakállas figura be akarja ugratni, de bármennyire gondolkodott, nem látta, ebben a kérdésben mi lehetett a fogás. Kezeit karba fonta, majd lábával jobbra és balra hintázott a forgószéken.
- Tudom... Illetve hiszem...
- Tudod vagy hiszed? Egyszerű kérdés, de nyugodtan gondolkodj rajta, ha nem tudsz azonnal válaszolni.
- Te hogyan válaszolnám helyettem?
- Csak akkor fogadnám el, hogy Istennel beszéltem, ha tudnám, hogy a vonal végén Ő lenne. Ehhez azonban a hitnek semmi köze...
- Ha nem hiszel Istenben, akkor honnan tudnád, hogy vele beszéltél?
Robert Wood feltette a beszélgetés legfontosabb kérdését, bár a pillanat tört része alatt nem fogta fel, milyen fontos dologgal válaszolt Kowalskynak. Mindketten a másikat fürkészték, s azon gondolkodtak, amit a fiatalabb mondott az imént. Be kellett vallaniuk, hogy egy olyan pontjára értek a kutatásnak, ahol ez a kérdés már nem kerülgethető tovább. A mozdulatlan csendet az idősebb bontotta meg, s ő is a csaphoz lépett, hogy poharát teletöltve enyhítse kiszáradt szájának szomját. Mély kortyokkal ürítette ki a keményfalú edényt, majd üresen tette vissza azt a tükör előtt lévő polcra. Újra Wood felé fordult, hátát a hideg csempének nyomva.
- Ha nem hiszel benne, talán nem is tudsz Vele beszélni...
- Ha pedig hiszel benne, nem kérdőjelezed meg, hogy Istennel beszéltél.
Újra csendben maradtak, s hosszú másodpercekig csak egymást nézték. Mindketten átértékelték a másik véleményét, az érveket pro és kontra. Kowalsky belátta, hogy Wood talán képes volt a Mindenhatóval beszélni, a fiatalabb pedig elfogadta, hogy az idősebb kutató addig nem hisz neki, amíg kísérletét meg nem ismételte. Egymást követve sóhajtottak, majd a kecskeszakáll tulajdonosa ellökte magát a hűvös felülettől, hogy a labor fogasaihoz lépjen. Táskájába pakolta jegyzeteit, majd kabátját felvéve biccentett a még mindig a széken ülő tudósnak, s pár lépéssel kiment az ajtón.
Bár testben már elhagyta a labort, gondolatai még mindig a készülék és Wooddal való beszélgetése körül járt. Miközben a pepita járólapokon kopogtak léptei, elgondolkodott azon, vajon miért választották be annak idején a csapatba, miért gondolta úgy a project támogatója, hogy neki mindenképpen jelen kell lennie a kutatásban. Egy levelet kapott, amiben leírták a folyamat célját, ismertették vele, hogy kikkel fog együtt dolgozni, és mondtak neki egy olyan összeget, amit nem tudott visszautasítani. Azonban mégsem a pénz volt az egyetlen, ami miatt vállalta az egészet, hanem a lehetőség, hogy tényleg bebizonyítsa, nincs Isten.
Meggyőződése körül jártak gondolatai, amikor belépett a felvonóba, s miután megnyomta a földszintet kiválasztó gombot, továbbra is azon elmélkedett, hogy képtelenség volt, amit Wood állított. Ha létezne Isten, miért pont egy ütött-kopott készülék kellene ahhoz, hogy beszéljen vele, hiszen a Mindenható mindenhol jelen van, minden apró mikrobában és az ember legmonumentálisabb alkotásaiban is. Miért kellene eszköz ahhoz, hogy beszéljünk a Teremtővel?
Nem talált választ a felfelé vezető úton, de még mindig az események tartották láncban képzeletét, amikor a portán ülő biztonságinak biccentett. Ha tippelnie kellett volna, akkor azt mondta volna, a biztonságért felelős embertől a legmagasabb szinten ülő igazgatóig mindenki hitt volna Robert Woodnak, csak ő, a fiatal kutató legközelebbi munkatársa volt hitetlen. S talán pontosan ez volt az ok azért is, hogy részese lehet a kutatásnak egyáltalán. Ő volt az egyetlen az egész épületben, aki nem hitt, s ez vezette ahhoz a gondolatsorhoz, hogy miatta készült az egész vizsgálódás. Ha őt meggyőzték Isten létezésében, akkor mindenkit meg tudnak győzni.
Kabátját kigombolva foglalt helyet a metró peronján, figyelve a többi várakozót, akik között Wood alakja jelent meg. A fiatal férfi egyenesen felé közeledett, majd minden kérdés vagy köszöntés nélkül leült mellé. A távolban kattogó szerelvény és a többi várakozó önfeledt csacsogásán kívül semmi hang nem férkőzött közéjük, csak ültek egymás mellett hangtalanul. Kowalsky már éppen szólt volna, de megelőzte a másik fiatalos hangja.
- Miért nem hiszel bennem William?
A kecskeszakáll tulajdonosának szemöldöke ismét felkúszott homlokán, s fejét vakarva pislogott Woodra. A kérdés olyan váratlan volt, hogy abban a szívdobbanásnyi időben nem is tudott válaszolni rá, s majdnem félrenyelte a torkán csorgó nyálat meglepődött pillanatában. Amikor rendezni tudta elméjének kavargó gondolatait, a másik felé fordult.
- Nem arról van szó Robert, hogy nem hiszek benned, de neked is be kell látnod, annak a beszélgetésnek te voltál az egyetlen tanúja, s nem tudtad megismételni a kísérletet.
- Nem én voltam az egyetlen, aki részt vett abban a beszélgetésben.
- Istenre gondolsz?
- Nem...
- Ezt hogyan érted? - Kowalsky felsőtestével fordult a fiatal tudós felé, választ várva kérdésére, de az csak nem kapott feleletet. Elnézte Wood üveges tekintetét, annak furcsa testtartását, s csak arra tudott gondolni, Robert túlzottan fáradt már ahhoz, hogy komoly beszélgetésben vegyen részt.
- Figyelj Robert... Mindketten hazamegyünk, megvacsorázunk, kialusszuk magunkat és holnap újult erővel nézünk szembe a problémával. Mit gondolsz erről?
- Ha nem hiszel bennem, akkor holnap mi fog változni, hogy átértékeld a véleményed?
- Bizonyítsd be, hogy Istennel beszéltél, s akkor hiszek neked. Ismételd meg a kísérletet, és akkor elhiszem, hogy Ő létezik! - Kowalsky hangjában apró türelmetlenség lett úrrá, hiszen már unta, hogy ugyanazokat a köröket futja le fiatal munkatársával, mint amiket a laborban. Fejét csóválva nézett el Wood feje mellett, hiszen a tizenkettes járat a peron felé közeledett. Felállt, majd kabátját begombolva lépett a biztonsági vonal mögé.
- Hogyan bizonyítsam, ha nem hiszel bennem? - William Kowalsky visszafordult ifjú munkatársa felé, majd túlkiabálva a csikorgó fékeket válaszolt.
- Ne te bizonyítsd Robert! Bizonyítsa Isten!
Wood felállt a fémből készített padról, majd kezeit felemelve formált teste kereszt alakot. Kowalsky furcsa grimasszal méregette a másikat, majd lépnie kellett egyet hátra, amikor a fiatal férfi teste körül halvány fénycsóvát vélt felfedezni. Az éteri fény egyre csak erősödött, majd kilépett a transzba esett kutató testéből, egyenesen a hitetlenkedő felé mozogva. Az idős kutató ismét csak lépett egyet hátra, meg sem hallva a figyelmeztetést, amit a hangosbemondó harsogott.
- Kérem, hagyja el a biztonsági sávot!
Az alaktalan fény továbbra is közeledett felé, Kowalsky pedig újabb lépéssel hátrált, veszélyes közelségbe kerülve a szerelvényhez. A fénylő alak felé nyújtotta azt, amit a másik a kezének vélt, s ezzel csalogatta vissza, egyre csak el a még mindig mozgó metrótól.
- Gyere William, ismerj meg...
Kowalsky azonban már nem hallotta a szavakat, hiszen a fékező vonat menetszele magához vonzotta testét, elsodorva és halálosan megsebesítve nyurga alkatát. A peronon várakozók ekkor figyeltek fel rá, s néhányuk retinájába örökké beleizzott az eltorzult test groteszk látványa, fülükbe végképp bevésődött a megtörő csontok repedt hangja. Egy nő felsikoltott, ami transzából kirepítette Woodot, aki hirtelen feleszmélve nem tudta volna megmondani, miként került a metróállomásra. Csak annyit tudott, hogy az imént még a laborban készülődött hazamenni, most pedig idős munkatársa összetört testét látta a vágány mellett.
- Will! - kiáltott a férfi felé, majd gyors léptekkel került mellé, s letérdelve a halkan szuszogó alakhoz hajolt, aki valamit motyogva próbált beszélni.
- Hagyd csak, ne erőlködj... Valaki hívja ki a mentőket! - nézett fel az emberi roncsból, majd amikor látta, hogy mindenki meredten nézi kettősüket, őrülten kiáltotta el magát újra. - Hívják már a mentőt, mindjárt meghal!
Egy ácsorgó férfi lépett a vészhívóhoz, s remegő hangon ismertette a diszpécserrel a történteket. Az persze már értesítette az illetékeseket, hiszen a zárt láncú rendszeren egyenes adásban nézte végig az esetet. Próbálta nyugtatni a vonal másik végén lévőt, de törekvése meddő próbálkozás maradt.
- Rob... Rob... Robert...
- Mondjad Will, miben segítsek? - a fiatal férfi aggódó hangon élesztgette munkatársát, aki hol eszméleténél volt, hol kábán, üres szemmel nézte a segítségére sietőt.
- Láttam Őt Robert, láttam Őt!
- Kit láttál William? Ki volt az?
- Istent...
- Kit? William, nem hallottam? Kit láttál?
William Kowalsky azonban nem válaszolt, teste feladta a küzdelmet az elkerülhetetlen ellen. Tüdeje még sóhajtott egyet, szíve még dobbant egy utolsót, majd önmagát látta, amint Wood fölé görnyedve próbálja feléleszteni. Szája mosolyra kúszott, legalábbis ő úgy érezte, hogy vannak ajkai, és azok az ajkak grimaszt vetítenek a külvilágnak. Arcának játéka azonban nemcsak Robertnek szólt, hanem ugyanannak a légies fénynek, amit az előbb látott. Kezét újra kinyújtotta felé, és Kowalsky elfogadta azt, megmarkolva azt sajátjával.
- Hiszek Benned...
- Tudom... - mosolygott az arctalan lény is, s mindketten eltűntek az éjszaka láthatatlan sötétjében.