A témát feladta: Edina
A téma: ToiToi wc
A kihívásra válaszol: Alizée
Végre, a Deák térhez értem. Talán egy élet telt el azóta, hogy először éreztem faromban a feszítő érzést, melytől csak a pár méterre álló fülke szabadíthatott meg.
Már csak néhány lépés választott el a vágyott helytől, mely abban a kellemetlen pillanatban a mennyország kapujának tűnt. Kellemetlen illatok, borzalmas állapot: semmi nem tántoríthatott el célomtól, hiszen a szükség nagy úr. Mosolyogva léptem hát be a kicsiny helyiségbe, elégedetten toltam le nadrágomat és guggoltam a lyuk fölé, élvezve az akkor életem legszebbnek tűnő pillanatát, mikor végre megszabadulhattam minden terhemtől.
Üdvözült állapotban egyenesedtem ki és rövid tisztálkodás után hamar felöltöztem. Most, hogy minden visszatért a rendes kerékvágásba, kezdett zavarni a hely igénytelensége és a mögöttem tátongó lyukból áradó bűz. Összeszedtem hát magam és a kilincs felé nyúltam, mikor rémülten vettem észre, hogy az ajtó nem nyílik.
Első gondolatom az volt, hogy valaki látva igyekezetemet, megviccelt, és kívülről nekitámaszkodott az ajtónak, de ezt a lehetőséget gyorsan elvetettem, hiszen idefele nem tűnt úgy, mintha bárki felfigyelt volna rohanásomra. Akkor mégis mi történhetett?
Ijedten, mégis óvatosan nyúltam ismét a kilincs felé, mintha az megégethette volna kezemet. Bátortalan kísérletemet újabb kudarc koronázta, az ajtó továbbra sem nyílt ki. Kétségbeesetten dörömböltem a műanyag falakon, de a világ nem figyelt fel segélykiáltásaimra. Mosolyogva siettem a pöcegödörbe, a körülöttem állók nem figyelmeztettek a veszélyre, most pedig süketséget tettetve sietnek a sajátjuk felé.
A pánikroham szélén álltam, orromat szúrta a súlyos levegő, fehéren villogtak a falak. Istenem, soha nem szabadulok ki innen – gondoltam kétségbeesetten. Soha már, soha már, visszhangozta Poe híres hollója.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése