Másnap reggel Gábor egy óriási franciaágyban ébredt. Eltartott neki pár percbe, mire rájött hol van, és mi is történt tegnap. Emlékeinek hatására rögtön fel is ült, hogy körülnézhessen a Robi által vendégszobaként említett hatalmas helyiségben. Ágya az ajtóval szemben lévő falnak támaszkodott, két oldalán hatalmas ablakok biztosították, hogy az embert minden intimitásától megfosszák. A tőle jobb oldali falon kandalló, baloldalt pedig egy hatalmas szekrény és egy polc.
Fejét rázva kelt fel az ágyból és sétált a szekrényhez, kinyitotta, de az üres volt. Körülnézett, de sem bőröndöket, sem dobozokat nem látott, amelyekben ruhái lehetnének. Idegesen lépett ki szobájából a folyósóra. Jobbra-balra nézett, de nem tudta, merre találhatná Robit vagy Verát, akik felvilágosíthatták volna arról, merre is találja a cuccait.
Úgy döntött találomra kiválaszt egy ajtót, így elindult jobbra és a másodikon be is kopogott. Valami tessék szerűséget vélt hallani, így hát bátran benyitott. Ez a szoba is hatalmas volt, akárcsak a többi, de Gábor nem nézett körül, tekintete az íróasztal mögött ülő fekete hajú alakra tapadt.
Nocturna felnézett irataiból és elmosolyodott.
- Miben segíthetek? – kérdezte kedvesen a fiút.
- Ööm… A cuccaimat keresem – válaszolt zavartan, mert ekkor jött rá, hogy egy nadrágon kívül semmi más nincs rajta.
- Ó, Robi nem szólt, hogy azokat már haza küldte? Ez a lakás csak ideiglenes lakhelyünk. – magyarázott előzékenyen az Anya.
- Oké, akkor én nem is zavarok tovább – hátrált az ajtó felé, majd menekült vissza szobájába. Ott megtalálta előző esti pólóját és pulóverét, azokat magára vette, majd egy kis időt engedélyezett magának arra, hogy lenyugodjon, mielőtt valami konyhaféle után nézne.
Amint úgy érezte zavara elszállt és vörösödés nélkül tudna újra Nocturna szemébe nézni, felállt, mert gyomra hangosan követelte valami étel bevitelét.
A konyhát megtalálni annyira nem bizonyult bonyolultnak, mint barátai szobái elhelyezésének felfedezése, ugyanis elég volt a jobbról érkező hangos edénycsörgés hangjait követni. Amint betolta a helyiség ajtaját, megjegyezte, hogy bár legjobb barátjáról kiderült, hogy halhatatlan, ez nem tette őt szuper emberré, Robi ugyanis egy omlett készítésével próbálkozott, sikertelenül.
Gábor a falnak támaszkodva figyelte a nem mindennapos jelenetet, barátját soha nem tudta volna késsel-villával a kezében elképzelni (mindig hamburgereket, vagy szendvicseket evett), nem hogy serpenyővel.
- Mi lenne, ha mosolygás helyett inkább segítenél? – hangzott fel Robi morcos hangja. – Azt ígértem Verának, hogy ágyba viszem ma a reggelit. Nem kellett volna – motyogta egyre halkabban.
- Mi van, neked már hátul is van szemed? – utalt Gábor arra a tényre, hogy barátja háttal állt neki.
- Ne akard tudni – fordult felé mosolyogva. – Inkább tegyél valamit ezzel itt – nyújtotta felé a kormos serpenyőt.
- Ezzel már semmit nem lehet kezdeni – válaszolt gúnyosan, majd kitépte Robi kezéből a főző eszközt és a mosogatóba dobta. – Van másik?
- Persze, itt mindenből annyi van, amennyit csak akarsz – könnyebbült meg a férfi.
Miközben Gábor egy normális omlett sütésére koncentrált, egy kérdés nem hagyta nyugodni. Igazából az előző este történtek után, több száz kérdés tolongott megválaszolatlanul, de ez az egy most kilépett a tömegből és figyelemért kiáltott.
- Mondd, hány éves is vagy valójában? – engedte ki végül az őt fojtogató szavakat, miközben két tojást tört az újonnan elővett serpenyőbe.
- Én újonc vagyok még itt – tett egy széles mozdulatot karjával, - csupán 50 éves.
- Csupán… - ismételte meg halkan, kicsit rosszallóan Gábor.
- Ja, mert Vera például hétszáz valamennyi… már nem emlékszem pontosan – válaszolt összeráncolt szemöldökkel.
- Hétszáz? – hitetlenkedett a fiú, majdnem megfeledkezve a kezében tartott reszelt sajtról. – A francba – morgolódott, mikor észrevette, hogy egy része a földre hullott.
- Annyi, ja. Kicsit pedofil a lány, hogy velem jár, de nem panaszkodom – szélesedett Robi vigyora, ahogy valószínűleg tizennyolcas karikás emlékek jutottak eszébe.
- Na, készen van – nyújtotta a tányért a mellette állónak, felrázva azt éber álmodozásából.
- Héé, miért van félbehajtva? – nézett rosszallóan az edényre.
- Mert ez egy omlett, te barom – válaszolt Gábor, majd az óriási hűtőt vette célba, hogy végre maga is ehessen valamit.
- Kösz haver – lépett ki Robi a konyhából, egy hatalmas tálcát egyensúlyozva.
- Szívesen – válaszolt a már üres helyiségnek a fiú.
Gábornak nem okozott annyi gondot reggelijének elkészítése, mint korábban barátjának, bár nem igazán tudta, illik-e így kiszolgálnia magát. Azzal nyugtatta meg lelkiismeretét, hogy egy: Robi nem tűnt meglepettnek, mikor látta és nem is tiltotta meg neki, hogy bármihez is nyúljon; kettő: a tegnapi emberrablás után, nem érezte úgy, hogy az udvariassággal kellene törődnie, az a minimum, hogy ezt ebben a helyzetben elnézzék neki.
Hasonló felháborodott gondolatok foglalkoztatták a fiút, mikor Nocturna a helyiségbe lépett. Mosolyogva vette tudomásul Első Szeretőjének viharos gondolatait, miközben ő is a hűtőhöz lépett. Sajnálta szegény fiút, amiért ilyen helyzetbe hozták társadalmának törvényei és az ő válogatása. Igazán megelégedhetett volna valamelyik gyermekével, de nem, neki egy halandó kellett. A többiek nem értették, hogy miért döntött így, pedig az Anya számára egyértelműnek tűntek indokai. Valóban a gyermekeinek érezte őket, hiszen mindegyiket úgy ismerte, értette, segített nekik, meghallgatta őket. Nem tudta volna elképzelni, hogy bármelyikükkel is más szintre lépjenek.
A hűtőből egy üveg tejet vett elő, majd a szekrényekhez lépett, hogy egy bögrébe önthesse a számára megfelelő mennyiséget. Gábor – aki időközben észrevette a lányt – minden mozdulatát követte. Ha korábban úgy gondolta volna, hogy zavarodottság nélkül tudna a lánnyal találkozni, hát tévedett, gondolta, ahogyan eszébe jutott a reggeli jelenet.
- Elnézést a korábban történtekért – szólalt meg, miután megköszörülte torkát. Határozottan akarta kimondani a mondatot, de csak halkan, szégyenlősen sikerült, amiért haragudott is magára. Legalább látja, hogy tényleg nem vagyok testőrnek és… és szeretőnek való – gondolta ijedten, amint eszébe jutott ez a „feladat” is.
- Nincs semmi gond – válaszolt mosolyogva a lány, majd a mikro felé fordult, hogy beállítsa a tej melegítésének idejét.
Zavart csend telepedett a konyhára, Gábor legalábbis annak érezte.
- Kérdezhetek valamit? – szólalt meg rövid időn belül a fiú.
- Amit csak akarsz – ült az asztalhoz az Anya, a mellette álló szék felé intve, de Gábor inkább a nővel szemben lévőt választotta, majd Nocturnára nézett.
- Hány éves vagy?
- Ötszáztizenöt – jött a rövid válasz.
- Vera idősebb nálad, akkor hogyhogy nem ő lett a királynő? – szólalt meg rövid gondolkozás után.
- Logikus kérdés, bár a ti társadalmatokban sem koruk alapján választják vezetőiket – mosolygott Nocturna. – Nálunk az Anya elődje, a Nagy Anya dönt aszerint, hogy kit tart a feladatnak leginkább megfelelő nőnek.
- Akkor csak nő lehet a király? – ráncolta össze szemöldökét. Próbálta megérteni, hogyan is működik a társadalom, amibe be kell majd illeszkednie. Ismerd meg ellenségedet, mondta egyszer egy okos ember. Gábor nem tartotta ellenségnek az előtte ülő lányt, ahogy ex-barátait sem, azonban fejébe vette, hogy amint alkalma adódik, elszökik. Nem akarta ezt az egészet, nem akart testőr lenni, nem akart szexuális partner lenni, így nem. Nem tetszett neki, hogy életének ilyen fontos kérdéséről mások döntenek.
- Igen, matriarchális társadalomban élünk, hogy antropológiai kifejezéssel éljek – mosolygott töretlenül az Anya, úgy téve, mintha nem hallaná a fiú minden egyes gondolatát. Kíváncsi volt arra, hogyan akar megszökni, és hogy sikerül-e majd neki. Ő nem fogja megakadályozni, Robi és Vera azonban nagyon elszántak voltak az üggyel kapcsolatban.
- Miért én? – jött az újabb, de talán a legfontosabb kérdés. Nocturna felsóhajtott.
- Erről már tegnap este beszéltünk.
- De nem derült ki semmi – vágta rá idegesen Gábor.
- Te tűntél a leginkább megfelelőnek – ivott az időközben kihűlt kakaóból a lány. Nem szerette, ha reggeli itala hideg, ezért felállt, hogy visszarakja a mikroba.
- Jó, de milyen kritériumok szerint? – sóhajtott fel idegesen a fiú. Nem értette, hogyan is eshetett rá a választás, hiszen vékony volt és… nem megfelelő, egyáltalán nem megfelelő.
- Hűséges vagy a barátaid iránt, tudod, hogy mit akarsz és mindent megteszel, hogy elérd azt. Okos vagy és művelt, érdekelnek az emberek, ami a mi társadalmunkban és kettőnk pozíciójában talán a legfontosabb – válaszolt a lány.
- Jó, de nem vagyok erős, nem tudnálak megvédeni – tiltakozott.
- Az erővel nem lesz gond, ha már közülünk való leszel – jött a válasz. – Mi lenne, ha antropológiai kutatásként fognád fel a dolgot? Beépülsz egy társadalomban, hogy megfigyeld annak működését. Még könyvet is írhatsz rólunk, ha gondolod – ült vissza a lány.
- Könnyű mondani, de az igazság az, hogy elraboltatok és akaratom ellenére ide hurcoltatok, hogy mesebeli lények királynőjét védelmezzem. Kicsit őrülten hangzik, nem gondolod? – horkantott fel. – Na meg miért van szükséged védelemre, ha halhatatlan vagy?
- Nem vagyunk halhatatlanok, ez csak egyike azoknak az elnevezéseknek, melyeket az emberek akasztottak ránk, mert sokáig élünk. Nem betegszünk meg, és ha úgy akarjuk, nem öregedünk, de megsebesíthetnek és abba akár bele is halhatunk – magyarázott türelmesen Nocturna, annak ellenére, hogy amióta őt választották Anyának, senki nem beszélt vele ilyen tiszteletlenül. A dolog egy csöppet idegesítette, de be kellett vallania magának, tetszett is neki.
- Nincsenek tuti képességeid, amelyekkel megvédheted magadat? – emlékezett vissza az előző napi gondolatolvasásra. Tényleg, arra vigyáznom kell, jutott eszébe.
- Vannak „tuti képességeim” – válaszolt némi gúnnyal a fiút idézve, - de anyai természetemből adódóan nem tudnám gyermekeim ellen használni őket, ha úgy adódna. Ismerném előre minden mozdulatukat és így elkerülhetném a végzetes csapásokat, de ez végtelen harcot eredményezne közöttünk. – Ahogy magyarázatát befejezte, kiitta bögréjéből a meleg italt és az ajtó felé fordult.
- Van még pár elintéznivalóm indulás előtt. Ha velem tartasz, folytathatjuk közben a beszélgetést.
- Egy pillanat, hova indulunk?
- Haza megyünk. Amint tegnap említettem, ez itt csak ideiglenes lakhelyem. Nem szeretem a főváros nyüzsgését és a klánunk is türelmetlenül vár minket.
- Na jó, lassabban ha lehet. Hova haza és milyen klán?
Nocturna sóhajtva lépett vissza az asztalhoz, ez nem az ő dolga lenne.
- Mivel viszonylag kevesen vagyunk, klánokban élünk. Az ország méretétől függően változik a benne élő klánok száma, de a maximumot az Egyesült Államokban értük el, ahol tíz klán él. A klán tagjainak száma változó, a legnagyobb 167 tagból áll. A tagok nem feltétlenül élnek egy helyen, de van egy Otthon, ahova bármikor visszatérhetnek. Ott él a klán vezére, neki folyamatosan ott kellene lennie, hogy a klán tagjai biztosan megtalálhassák, ha valami gond adódna. A klánomnak természetesen én vagyok a vezére és már rég vissza kellett volna térnem az Otthonba, ezért indulunk ma délután Hortobágyra.
- Ott van az otthonotok?
- Az Otthonunk Gábor, már te is a klán tagja vagy, ha nem is vagy még halhatatlan. Fontos tudnod, hogy a klán úgy működik, mint egy család. Tegezzük egymást és nem fecséreljük el az időnket felesleges udvariassági formulákkal. Az én helyzetem természetesen más, hiszen nem csak a klán vezére, hanem az Anya is én vagyok egy személyben – tette hozzá, amint látta, hogy a fiú közbe akart vágni.
- Robi és Vera is jön?
- Természetesen, ők is klánunk tagjai. De most ha megbocsájtasz, tényleg el kell még intéznem pár dolgot. Ha vannak még kérdéseid, nyugodtan tedd fel őket barátaidnak, vagy akár folytathatjuk is ezt a beszélgetést pár óra múlva – intett egyet a lány, majd könnyed léptekkel sietett ki a konyhából. Gábor újfent magára maradt a helyiségben gondolataival. Hiába kapott újabb magyarázatok, ezek csak növelték a fejében kavargó kérdések számát. Hangos sóhaj hagyta el ajkait, majd arcát tenyerei közé temette.
- Atyaég, hova kerültem?
Fejét rázva kelt fel az ágyból és sétált a szekrényhez, kinyitotta, de az üres volt. Körülnézett, de sem bőröndöket, sem dobozokat nem látott, amelyekben ruhái lehetnének. Idegesen lépett ki szobájából a folyósóra. Jobbra-balra nézett, de nem tudta, merre találhatná Robit vagy Verát, akik felvilágosíthatták volna arról, merre is találja a cuccait.
Úgy döntött találomra kiválaszt egy ajtót, így elindult jobbra és a másodikon be is kopogott. Valami tessék szerűséget vélt hallani, így hát bátran benyitott. Ez a szoba is hatalmas volt, akárcsak a többi, de Gábor nem nézett körül, tekintete az íróasztal mögött ülő fekete hajú alakra tapadt.
Nocturna felnézett irataiból és elmosolyodott.
- Miben segíthetek? – kérdezte kedvesen a fiút.
- Ööm… A cuccaimat keresem – válaszolt zavartan, mert ekkor jött rá, hogy egy nadrágon kívül semmi más nincs rajta.
- Ó, Robi nem szólt, hogy azokat már haza küldte? Ez a lakás csak ideiglenes lakhelyünk. – magyarázott előzékenyen az Anya.
- Oké, akkor én nem is zavarok tovább – hátrált az ajtó felé, majd menekült vissza szobájába. Ott megtalálta előző esti pólóját és pulóverét, azokat magára vette, majd egy kis időt engedélyezett magának arra, hogy lenyugodjon, mielőtt valami konyhaféle után nézne.
Amint úgy érezte zavara elszállt és vörösödés nélkül tudna újra Nocturna szemébe nézni, felállt, mert gyomra hangosan követelte valami étel bevitelét.
A konyhát megtalálni annyira nem bizonyult bonyolultnak, mint barátai szobái elhelyezésének felfedezése, ugyanis elég volt a jobbról érkező hangos edénycsörgés hangjait követni. Amint betolta a helyiség ajtaját, megjegyezte, hogy bár legjobb barátjáról kiderült, hogy halhatatlan, ez nem tette őt szuper emberré, Robi ugyanis egy omlett készítésével próbálkozott, sikertelenül.
Gábor a falnak támaszkodva figyelte a nem mindennapos jelenetet, barátját soha nem tudta volna késsel-villával a kezében elképzelni (mindig hamburgereket, vagy szendvicseket evett), nem hogy serpenyővel.
- Mi lenne, ha mosolygás helyett inkább segítenél? – hangzott fel Robi morcos hangja. – Azt ígértem Verának, hogy ágyba viszem ma a reggelit. Nem kellett volna – motyogta egyre halkabban.
- Mi van, neked már hátul is van szemed? – utalt Gábor arra a tényre, hogy barátja háttal állt neki.
- Ne akard tudni – fordult felé mosolyogva. – Inkább tegyél valamit ezzel itt – nyújtotta felé a kormos serpenyőt.
- Ezzel már semmit nem lehet kezdeni – válaszolt gúnyosan, majd kitépte Robi kezéből a főző eszközt és a mosogatóba dobta. – Van másik?
- Persze, itt mindenből annyi van, amennyit csak akarsz – könnyebbült meg a férfi.
Miközben Gábor egy normális omlett sütésére koncentrált, egy kérdés nem hagyta nyugodni. Igazából az előző este történtek után, több száz kérdés tolongott megválaszolatlanul, de ez az egy most kilépett a tömegből és figyelemért kiáltott.
- Mondd, hány éves is vagy valójában? – engedte ki végül az őt fojtogató szavakat, miközben két tojást tört az újonnan elővett serpenyőbe.
- Én újonc vagyok még itt – tett egy széles mozdulatot karjával, - csupán 50 éves.
- Csupán… - ismételte meg halkan, kicsit rosszallóan Gábor.
- Ja, mert Vera például hétszáz valamennyi… már nem emlékszem pontosan – válaszolt összeráncolt szemöldökkel.
- Hétszáz? – hitetlenkedett a fiú, majdnem megfeledkezve a kezében tartott reszelt sajtról. – A francba – morgolódott, mikor észrevette, hogy egy része a földre hullott.
- Annyi, ja. Kicsit pedofil a lány, hogy velem jár, de nem panaszkodom – szélesedett Robi vigyora, ahogy valószínűleg tizennyolcas karikás emlékek jutottak eszébe.
- Na, készen van – nyújtotta a tányért a mellette állónak, felrázva azt éber álmodozásából.
- Héé, miért van félbehajtva? – nézett rosszallóan az edényre.
- Mert ez egy omlett, te barom – válaszolt Gábor, majd az óriási hűtőt vette célba, hogy végre maga is ehessen valamit.
- Kösz haver – lépett ki Robi a konyhából, egy hatalmas tálcát egyensúlyozva.
- Szívesen – válaszolt a már üres helyiségnek a fiú.
Gábornak nem okozott annyi gondot reggelijének elkészítése, mint korábban barátjának, bár nem igazán tudta, illik-e így kiszolgálnia magát. Azzal nyugtatta meg lelkiismeretét, hogy egy: Robi nem tűnt meglepettnek, mikor látta és nem is tiltotta meg neki, hogy bármihez is nyúljon; kettő: a tegnapi emberrablás után, nem érezte úgy, hogy az udvariassággal kellene törődnie, az a minimum, hogy ezt ebben a helyzetben elnézzék neki.
Hasonló felháborodott gondolatok foglalkoztatták a fiút, mikor Nocturna a helyiségbe lépett. Mosolyogva vette tudomásul Első Szeretőjének viharos gondolatait, miközben ő is a hűtőhöz lépett. Sajnálta szegény fiút, amiért ilyen helyzetbe hozták társadalmának törvényei és az ő válogatása. Igazán megelégedhetett volna valamelyik gyermekével, de nem, neki egy halandó kellett. A többiek nem értették, hogy miért döntött így, pedig az Anya számára egyértelműnek tűntek indokai. Valóban a gyermekeinek érezte őket, hiszen mindegyiket úgy ismerte, értette, segített nekik, meghallgatta őket. Nem tudta volna elképzelni, hogy bármelyikükkel is más szintre lépjenek.
A hűtőből egy üveg tejet vett elő, majd a szekrényekhez lépett, hogy egy bögrébe önthesse a számára megfelelő mennyiséget. Gábor – aki időközben észrevette a lányt – minden mozdulatát követte. Ha korábban úgy gondolta volna, hogy zavarodottság nélkül tudna a lánnyal találkozni, hát tévedett, gondolta, ahogyan eszébe jutott a reggeli jelenet.
- Elnézést a korábban történtekért – szólalt meg, miután megköszörülte torkát. Határozottan akarta kimondani a mondatot, de csak halkan, szégyenlősen sikerült, amiért haragudott is magára. Legalább látja, hogy tényleg nem vagyok testőrnek és… és szeretőnek való – gondolta ijedten, amint eszébe jutott ez a „feladat” is.
- Nincs semmi gond – válaszolt mosolyogva a lány, majd a mikro felé fordult, hogy beállítsa a tej melegítésének idejét.
Zavart csend telepedett a konyhára, Gábor legalábbis annak érezte.
- Kérdezhetek valamit? – szólalt meg rövid időn belül a fiú.
- Amit csak akarsz – ült az asztalhoz az Anya, a mellette álló szék felé intve, de Gábor inkább a nővel szemben lévőt választotta, majd Nocturnára nézett.
- Hány éves vagy?
- Ötszáztizenöt – jött a rövid válasz.
- Vera idősebb nálad, akkor hogyhogy nem ő lett a királynő? – szólalt meg rövid gondolkozás után.
- Logikus kérdés, bár a ti társadalmatokban sem koruk alapján választják vezetőiket – mosolygott Nocturna. – Nálunk az Anya elődje, a Nagy Anya dönt aszerint, hogy kit tart a feladatnak leginkább megfelelő nőnek.
- Akkor csak nő lehet a király? – ráncolta össze szemöldökét. Próbálta megérteni, hogyan is működik a társadalom, amibe be kell majd illeszkednie. Ismerd meg ellenségedet, mondta egyszer egy okos ember. Gábor nem tartotta ellenségnek az előtte ülő lányt, ahogy ex-barátait sem, azonban fejébe vette, hogy amint alkalma adódik, elszökik. Nem akarta ezt az egészet, nem akart testőr lenni, nem akart szexuális partner lenni, így nem. Nem tetszett neki, hogy életének ilyen fontos kérdéséről mások döntenek.
- Igen, matriarchális társadalomban élünk, hogy antropológiai kifejezéssel éljek – mosolygott töretlenül az Anya, úgy téve, mintha nem hallaná a fiú minden egyes gondolatát. Kíváncsi volt arra, hogyan akar megszökni, és hogy sikerül-e majd neki. Ő nem fogja megakadályozni, Robi és Vera azonban nagyon elszántak voltak az üggyel kapcsolatban.
- Miért én? – jött az újabb, de talán a legfontosabb kérdés. Nocturna felsóhajtott.
- Erről már tegnap este beszéltünk.
- De nem derült ki semmi – vágta rá idegesen Gábor.
- Te tűntél a leginkább megfelelőnek – ivott az időközben kihűlt kakaóból a lány. Nem szerette, ha reggeli itala hideg, ezért felállt, hogy visszarakja a mikroba.
- Jó, de milyen kritériumok szerint? – sóhajtott fel idegesen a fiú. Nem értette, hogyan is eshetett rá a választás, hiszen vékony volt és… nem megfelelő, egyáltalán nem megfelelő.
- Hűséges vagy a barátaid iránt, tudod, hogy mit akarsz és mindent megteszel, hogy elérd azt. Okos vagy és művelt, érdekelnek az emberek, ami a mi társadalmunkban és kettőnk pozíciójában talán a legfontosabb – válaszolt a lány.
- Jó, de nem vagyok erős, nem tudnálak megvédeni – tiltakozott.
- Az erővel nem lesz gond, ha már közülünk való leszel – jött a válasz. – Mi lenne, ha antropológiai kutatásként fognád fel a dolgot? Beépülsz egy társadalomban, hogy megfigyeld annak működését. Még könyvet is írhatsz rólunk, ha gondolod – ült vissza a lány.
- Könnyű mondani, de az igazság az, hogy elraboltatok és akaratom ellenére ide hurcoltatok, hogy mesebeli lények királynőjét védelmezzem. Kicsit őrülten hangzik, nem gondolod? – horkantott fel. – Na meg miért van szükséged védelemre, ha halhatatlan vagy?
- Nem vagyunk halhatatlanok, ez csak egyike azoknak az elnevezéseknek, melyeket az emberek akasztottak ránk, mert sokáig élünk. Nem betegszünk meg, és ha úgy akarjuk, nem öregedünk, de megsebesíthetnek és abba akár bele is halhatunk – magyarázott türelmesen Nocturna, annak ellenére, hogy amióta őt választották Anyának, senki nem beszélt vele ilyen tiszteletlenül. A dolog egy csöppet idegesítette, de be kellett vallania magának, tetszett is neki.
- Nincsenek tuti képességeid, amelyekkel megvédheted magadat? – emlékezett vissza az előző napi gondolatolvasásra. Tényleg, arra vigyáznom kell, jutott eszébe.
- Vannak „tuti képességeim” – válaszolt némi gúnnyal a fiút idézve, - de anyai természetemből adódóan nem tudnám gyermekeim ellen használni őket, ha úgy adódna. Ismerném előre minden mozdulatukat és így elkerülhetném a végzetes csapásokat, de ez végtelen harcot eredményezne közöttünk. – Ahogy magyarázatát befejezte, kiitta bögréjéből a meleg italt és az ajtó felé fordult.
- Van még pár elintéznivalóm indulás előtt. Ha velem tartasz, folytathatjuk közben a beszélgetést.
- Egy pillanat, hova indulunk?
- Haza megyünk. Amint tegnap említettem, ez itt csak ideiglenes lakhelyem. Nem szeretem a főváros nyüzsgését és a klánunk is türelmetlenül vár minket.
- Na jó, lassabban ha lehet. Hova haza és milyen klán?
Nocturna sóhajtva lépett vissza az asztalhoz, ez nem az ő dolga lenne.
- Mivel viszonylag kevesen vagyunk, klánokban élünk. Az ország méretétől függően változik a benne élő klánok száma, de a maximumot az Egyesült Államokban értük el, ahol tíz klán él. A klán tagjainak száma változó, a legnagyobb 167 tagból áll. A tagok nem feltétlenül élnek egy helyen, de van egy Otthon, ahova bármikor visszatérhetnek. Ott él a klán vezére, neki folyamatosan ott kellene lennie, hogy a klán tagjai biztosan megtalálhassák, ha valami gond adódna. A klánomnak természetesen én vagyok a vezére és már rég vissza kellett volna térnem az Otthonba, ezért indulunk ma délután Hortobágyra.
- Ott van az otthonotok?
- Az Otthonunk Gábor, már te is a klán tagja vagy, ha nem is vagy még halhatatlan. Fontos tudnod, hogy a klán úgy működik, mint egy család. Tegezzük egymást és nem fecséreljük el az időnket felesleges udvariassági formulákkal. Az én helyzetem természetesen más, hiszen nem csak a klán vezére, hanem az Anya is én vagyok egy személyben – tette hozzá, amint látta, hogy a fiú közbe akart vágni.
- Robi és Vera is jön?
- Természetesen, ők is klánunk tagjai. De most ha megbocsájtasz, tényleg el kell még intéznem pár dolgot. Ha vannak még kérdéseid, nyugodtan tedd fel őket barátaidnak, vagy akár folytathatjuk is ezt a beszélgetést pár óra múlva – intett egyet a lány, majd könnyed léptekkel sietett ki a konyhából. Gábor újfent magára maradt a helyiségben gondolataival. Hiába kapott újabb magyarázatok, ezek csak növelték a fejében kavargó kérdések számát. Hangos sóhaj hagyta el ajkait, majd arcát tenyerei közé temette.
- Atyaég, hova kerültem?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése